64. nap
Egy ilyen intenzív 3 nap után szinte törvényszerűen nagyon nyugodt napok következtek. Csütörtökön gyakorlatilag egész napos munkám volt, Daniellel végig az egyik havi riportunkat folytattuk, délután pedig Uwe adott munkát. Délután pedig jöhetett tovább a német tanulás, ugyanis a TV-ből nagyon sokat lehet tanulni. Érzem magamon, hogy használom azokat a szófordulatokat, amiket pl. a reklámokban használnak. Sokat nézem az Eurosportot és – ahogy otthon is – itt is megvannak azok a reklámok, amik elég sűrűn visszatérnek, így gyakorlatilag már kívülről tudom a nagy részét többnek is. Nemcsak, hogy jó szövegeik vannak, hanem szellemesek is, főleg a MediaMarkt (ich bin doch nicht blöd blöd blöd) reklámok. Korán feküdtem, mivel – a legjobb értelemben, de – elég fárasztó és hosszú volt a szerdai napom, de tudtam, hogy már csak egy munkanap van, ami amúgy is rövidített menetben zajlik számomra.
Pénteken reggel volt még egy-két elintézni valóm, majd 11-kor volt egy órás terminusom. Ugyanis a programba, aminek kapcsán most itt lehetek, beletartozik egy nemzetközi oktatás is, ami 3 alkalomból áll, egy még kiérkezésem előtt, egy közben és egy utána. Az oktatás során segítenek nekem a céljaimat meghatározni, „leellenőrzik” miképp veszem az akadályokat, majd utána otthon egy teljes összegzést kérnek tőlem, hogy éreztem magam, mik voltak a nehézségek, mik mentek jól, stb. Ennek a második telefonbeszélgetésén vettem részt, és felülmúlta az elvárásaimat, szinte elröppent ez az egy óra. Nagyon jót beszélgettünk, én meséltem az itteni élményeimről, szerencsére a hölgy is bonni volt, úgyhogy a helyi nevezetességekről is tudtunk beszélni, felkészített az advent időszakára és december 6-ra, Miklós neve napjára, amit én már tudtam a kollégáktól, hogy gyakorlatilag megegyezik a magyar szokásokkal. Azzal a különbséggel, hogy itt sokkal több és nagyobb karácsonyi vásárok vannak. Említettem már, hogy voltam Kölnben és itt a bonni karácsonyi vásárban is, de szerte az egész országban, még az olyan kisebb településeken is, mint Linz (ahova röplabdázni járok) is található legalább egy kis karácsonyi vásár. Érdekességként megkérdeztem, hogy ő tudja-e a pontos történetét a Bonn „jó” és „rossz” oldalának, amin jót derültünk, mivel tényleg elég sok magyarázata van a mondának. Azonban elmondott egyet, amit ő a leglogikusabbnak talál, és ami valóban hihetően hangzott. Ugyanis a 19. században, amikor már dízelhajtású hajóval szelték a Rajnát is megesett, hogy elfogyott az üzemanyag. Ekkor lovakkal húzták a folyó mentén a hajót tovább, és amikor azon az oldalon húzták, ahol én most lakom, akkor mindig a nap a hátuk mögött volt, amikor viszont azon az oldalon, ahol dolgozom, akkor gyakorlatilag egész nap a szemükbe sütött a nap. Így (is) kaphatta Bonn túloldala a rossz oldal nevet. Délután viszont nem maradtam sokáig benn, ugyanis már ledolgoztam a heti szükséges óraszámomat, így ellátogattam a bonni karácsonyi vásárra ebédelni. Ahogy már a képeken láthattátok Facebookon nem is akárhol ettem, ugyanis az a megtiszteltetés ér bennünket, magyarokat, (amiről egyébként én még sosem hallottam korábban) hogy évről évre a bonni vásárban helyet kap egy magyar stand is. Echte magyar ételekkel enyhe németesített íz világra formálva, de azért érződnek rajta a magyar ízek. Olyan finom Paprika Gulasch-t ettem Zwiebelbrötchenben, hogy a tíz ujjamat megnyaltam utána. Ugyanis úgy képzeljétek el, hogy a hagymászsemlének a tetejét úgy vágták le körbe, hogy ez lett a tányér. Elképesztően finom volt és azt mondanom sem kell, hogy mennyire jól passzolt a forró zsömle a hideg időhöz amellett, hogy elképesztően jól is nézett ki. Nagyon drága volt, soha nem fizettem még ennyit ebédért Bonnban, de annyira jól nézett ki és olyan jól esett magyar ízeket fogyasztani, hogy egyszer rászántam magam az átszámított kb. 2450 Ft-os összegre. Azonban nem maradtam pénteken sokáig ott, mivel nem akartam szombaton korán kelni, és gyorsan ki akartam mosni még mielőtt a többiek hazaérnek. Szerencsésen haza is értem még mielőtt használatba vették volna a gépet, úgyhogy egy jó kis film megnézése közben kitisztultak a ruháim. Délután még megejtettem a szokásos hétvégi bevásárlásomat, majd sétáltam egy nagyot itt a környéken csak úgy. Annyira megtetszettek, hogy kirakták már most nagyon sok házra a kis karácsonyi égőket itt a közelben a kertvárosi részen, hogy muszáj voltam megnézni őket és jelenthetem, remekül néznek ki a bonni éjszakában!
Szombaton elég sokáig sikerült aludnom, majd ágyba kaptam a reggelit – magamtól – viszont olyan jól esett még lustálkodni, hogy egészen délig ki sem jöttem onnan. Ebédet készítettem magamnak, helyi metélt tésztából diós tésztát, majd pedig útra keltem. Na nem az őszbe mentem vijjogva, sírva kergetőzve, hanem Siegburgba, megnézni a karácsonyi vásárt. Ugyanis Siggi mesélt róla, hogy az egy különleges hely, ha van rá időm és lehetőségem, akkor mindenképpen el kellene oda mennem. Szombaton éppen befért a naptáramba, úgyhogy ellátogattam oda. Egyszer sem kellett átszállnom, hiszen a 66-osra felszállva az Olof-Palme-Allee megállóban éppen Siegburgba tudtam eljutni, ez a végállomása. Hatalmas meglepődésemre az egész vásár történelmi formába öltözött, nagyon jól nézett ki! Minden standon régi ruhában, szinte mondhatni jelmezben árulták a portékájukat az emberek. Úgy forgott a nyárson a malac, mint Boldrick a Fekete Viperában (aki nem látta, annak nagyon ajánlom mindegyik évadját, Rowan Atkinson főszereplésével) és az tetszett még benne, hogy ez a vásár abszolút interaktív. Az emberek kipróbálhatják, milyen élezni a szerszámokat, milyen hajókötelet fonni és még a kenyérsütés rejtelmeibe is bevezették a nagyérdeműt. Eltöltöttem jó két órát, mire mindent megnéztem, néhányat fotóztam, majd jöttem is vissza Bonnba, tanultam még egy kicsit németül, majd csendesen pihenőre tértem.
A vasárnapom még inkább csendesebbre sikerült, már csak azért is, mert el akartam menni ajándékot vásárolni, azonban vasárnap lévén nem sok bolt volt nyitva, ami pedig igen, ott pedig csak drágább termékeket találtam. Na de azt még elmesélem, hogy miért nézek ajándékot, ugyanis itt is lesz karácsonyi ajándékozás, de nem a szokásos módon. Ugyanis mindenki olyan ajándékot kell, hogy vigyen, amit már nem használ, de valamilyen szinten vicces. Lehet giccses, vagy csak úgy szánalmas, a lényeg, hogy valamilyen apróság legyen, szépen be kell csomagolni és majd ott a helyszínen fogjuk húzással eldönteni, hogy ki-melyikünk ajándékát fogja megkapni. Nagyon várom, biztos nagy élmény lesz, kíváncsi leszek kinek milyen ötlete és nem használt aprósága van otthon, amit felajánl majd valaki számára, biztos nagy élmény lesz!
Ezzel búcsúzom most, szép estét kívánva nektek, köszönöm, hogy elolvastátok a fenti soraimat, „kösz, hogy benéztél San Diego” (A híres Ron Burgundy legendája, 2004).
