Üdvözlöm minden kedves olvasómat, először is szeretnék mindenkit megnyutatni, minden a legnagyobb rendben van velem, csak az elmúlt időszak igen sűrűre sikeredett. Menjünk szépen végig sorban, hogy mik is voltak ezen történések.

Ott hagytam el a fonalat, hogy beköszöntött a karneváli szezon és beszámoltam nektek a Weiberfastnacht napján megrendezett Telekom összejövetelről. Ezt követően egy vendégem jött, aki még nem járt korábban Bonn városában, így én voltam az idegenvezetője és amennyi látnivalót csak tudtam, megmutattam neki a városból. Szerencsére pompás idő fogadott bennünket, ez volt az első ilyen hétvége 2015-ben, úgyhogy hatalmas szerencsénk is volt, rossz időben negyed ennyi program nem lett volna élvezhető. Péntek este érkezett az Ági, és hétfő reggelig maradt, hogy két teljes napunk legyen a városnézésre – és mondanom sem kell, hogy közel nem volt elég minden megtekintésére. A szombati napon meglátogattuk a Haribo boltot, délután pedig Drachenfels várához vándoroltunk (f)el. Vasárnap Bonn városát terveztem neki megmutatni, de egy ad hoc program is felkerült a palettára. Ugyanis a karnevál miatt felvonulásokat tartottak szerte az egész régióban. Mivel még én sem voltam ilyen eseményen, ezért én is mindenképpen részt akartam venni rajta. Azonban annyit már én is tudtam, hogy itt mindenki – nem csak a felvonulók – valamilyen maskarát öltenek, így a megmaradt bajuszaimból egyet az Áginak is felajánlottam. Először nem akarta elfogadni, de később ő is ráerősített, hogy megbánta volna, ha nem ölti magára ezt az apró jelmezt. Beuel városrészre mentünk, ugyanis arra a részre írták a legnagyobb felvonulást, melyben nem is kellett nagyot csalódnunk, sőt! Amikor odaértünk a helyszínre, a főút már teljes hosszában le volt zárva és a két oldalán felnőttek, gyerekek egyaránt beöltözve figyelték a felvonulást. Úgy képzeljétek el, hogy egymás mögött különböző járművekről hangos, vidám zene kíséretében a szintén beöltözött felvonuló emberek halom számra szórják a cukrokat, édességeket a gyerekeknek. Azonban érdemes a felvonuló járgányokra is egy pár szót szentelni, ugyanis a traktortól kezdve, a lovashintón át a saját készítésű tákolmányokig minden szerepeltette magát. A karneválnak egyébként öt különböző zenekara is van, akik csak karneváli dalokat adnak elő, ezekből szemezgetve szólt a felvonuló járművekről, illetve néhány lelkes önkéntes utcára néző lakásból a zene. A felvonulók nem csak úgy összefüggéstelenül lézengtek egymás mögött, hanem különböző témákat megjelenítve tették mindezt és ehhez mérten dobálták a jelmezüknek megfelelő ajándékokat. Hatalmas hangulata volt az egésznek, élvezet volt nézni a felvonulókat és ezek az apró ajándékok abszolút előhívják a gyereket még az idősebb korosztályból is – még ők is szívesen hajoltak le egy-egy ajándékért. Egyszerűen egy olyan varázsa volt az egésznek, amit nehéz megfogalmazni, de az tisztán látszott, hogy ezek a felnőttek, de még az idősebb emberek sem nem tartották egyáltalán „cikinek” jelmezben kimenni az utcára és csak úgy jól érezni magukat. Ugyanúgy tudtak örülni, mint a gyerekek és ezt én nagyon nagy tanulságként éltem meg: attól még, mivel életkorilag már nem számít valaki gyereknek, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy onnantól kezdve kihal belőle a gyerek. Egyszer-egyszer felszabadultan, boldogan és mindenféle szégyellősségtől mentesen ki tudnak itt állni jelmezben az emberek az utcára mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga és együtt űzik el a telet. Mivel az egész karneválnak – ahogy a busójárásnak is Mohácson – ez a lényege: elűzni, elégetni a telet. Itt annyival toldják meg az elégetést, hogy egy madárijesztőt végigvonszolnak egy hosszú úton és az emberek ráaggathatják az elmúlt évben elkövetett bűneiket. Ezt követően pedig a bűnökkel együtt a telet is elégetik az egyik főtér közepén, jelképesen ezt jelenti a madárijesztő lángok martalékává tétele. Azonban ez már a zárójelenete a karneválnak: kedd este a, hamvasztószerda előtti éjszakán történik mindez. Visszatérve a történetünkhöz, megmutattam Áginak a belváros főbb jellegzetességeit, mint pl. a főteret, az egyetem épületét, egy római kori fürdő maradványait, majd végül Beethoven szülőházát. Fáradtan, de élményekkel feltöltődve tértünk haza egy ilyen gyönyörű hétvégét követően.

Az ezt követő hét munkailag számomra csak szerdáig tartott, de ne rohanjunk ennyire előre. Hétfő délután ugyanis meghívásban volt részem, méghozzá Uwe által, hogy egy a vasárnapihoz hasonló felvonulást nézzek meg náluk, Linzben. Így is történt, ebéd után teljes jelmezbe öltözve előbb felvettük Ivánt a Landgrabenwegen, utána pedig siettünk is Linzbe, mivel 3-kor már kezdődött is a roham. A jelmezekről néhány szót: Iván mexikói poncsót és szombrérót öltött magára, eredeti otthonról hozott ruhában volt, gyakorlatilag Mexikóban ez átlagos ruhának számítana, de természetesen itt ez kuriózum volt. Andrea – Uwe felesége – takarítónőnek öltözött, piros kabátra rávett egy mélykék overált, illetve megvolt a sárga gumikesztyűje és az elmaradhatatlan piros vödör a kezében. Uwe ’70-es évekbeli táncosnőnek öltözött: szőke parókában; rózsaszín, fénylő, bugyros felsőben; és keki trapéznadrágban feszített, rendkívül vicces látványt nyújtva ezzel. Végezetül pedig én mivel a korábbi magyar paraszt jelmezem hideg lett volna órákig állni kint a felvonulás mellett, ezért úgy döntöttem, hogy futball huligánnak öltözöm. Nem volt nehéz dolgom, simán felvettem a fekete kabátomat, a Chelsea sálamat az arcom köré tekertem úgy, hogy csak a szemem látszódott ki, felvettem a Chelsea sapkámat, illetve a nagymamám által készített Chelsea kesztyűmet is, amit továbbra is nagyon szeretek. Így nézett ki tehát a kis csapatunk, kicsit hamarabb mentünk ki a térre, hogy jó helyünk legyen. Ugyanis Janis, Uwe-ék fia is a felvonulók között volt először életében, így semmiképp sem akartunk lemaradni a nagy történésről. Ahogy kiértünk rögtön világossá vált Andrea jelmezének tökéletessége, ugyanis a piros vödör egyáltalán nem volt üres. Került bele pezsgő és némi ropogtatni való is, de annyira figyelmes volt az Uwe házaspár, hogy külön számomra még alkoholmentes pezsgőt is hoztak, nagyon meghatott a gesztus. Így mire elindult a felvonulás, már csak én vezethettem volna legálisan autót, mindenki jó hangulatba került – mint tudjátok számomra nincs szükség alkoholra, hogy jól tudjam érezni magam, nekem megy es nélküle is. Teljes meglepettséggel kellett konstatálnom, hogy egészen más volt a hangulata a felvonulásnak az egy nappal korábbinál. Itt sokkal inkább a saját kezűleg elkészített jelmezek domináltak a felvonulóknál és maga az egész felvonulás sokkal személyesebb volt a vasárnapinál. Linzben sokkal lassabban haladt a Rosenmontagsumzug (= Rózsák hétfőjén a felvonulás), mivel rengeteg ismerőst pillantottak meg a felvonulók, és ekkor mindig hosszú másodpercekig megálltak pár szót váltani. A zene kérdése is egészen másképp volt megoldva, itt nem playback muzsika, hanem élőzene szólt: minden harmadik felvonuló csoport egy zenészekből álló csapat volt, és az élőzene egészen más hangulatot varázsolt a linzi utcákra. Janis a hetedik csapatban szerepelt, látszott rajta, hogy nagyon élvezi a felhajtást és a figyelmet. Természetesen mi nagyon sok cukrot kaptunk tőle, de hát hogy is tehette volna meg a saját szüleivel és két barátjával, hogy nem nekik adja a legtöbb cukrot? Bármilyen egyszerűen hangzik is, sokkal nehezebb elkapni a több feléd repülő ajándékot, maximum egyet-kettőt tudsz egyszerre elkapni. Ennek ellenére sikerült Ivánnak kifejlesztenie egy technikát, amivel sokkal eredményesebben tudtuk gyűjteni a finomságokat. Méghozzá a poncsójának az alját felemelve egy lényegesen nagyobb felületet tudott képezni és a felvonulóknak is tetszett a leleményessége, így volt, aki szinte öntötte bele a cukrát. A másik jó dolog a szombrérója volt, a nagy kalap, ami szinte erre lett kialakítva, mivel a kis pereme is felfogta az ajándékokat, nem gurultak le róla. Az eredmény végül 2 hatalmas zacskónyi zsákmány lett, amit igazságosan osztottunk el egymás között. Utána Uwe-ék magukhoz invitáltak bennünket és egészen estig ott is maradtunk átbeszélni az ott történteket és az élet többi fontos részét. Remek délután és estében volt tehát részünk!

Kedden munka után pedig egy német leányzóval találkoztam, aki magyarul (!) szeretne megtanulni. Igen, jól olvastátok, bármilyen furcsán néz is ki, hogy egy német miért akarná a mi koránt sem egyszerű magyar nyelvünket elsajátítani, ez az igazság. Még Iván mesélt egy weblapról, amikor kiköltöztem, a neve tandempartners.org és abszolút ingyenesen beregisztrálva három keresési kritériát kell megadnod: neked mi az anyanyelved, milyen anyanyelvű partnert keresel és hol. Ezt kihaszálva te felajánlod az anyanyelved és cserébe a másik anyanyelvét kapod, így mindketten hasznosítani tudjátok a tudásotokat. Nagyon meglepődtem, amikor beregisztráltam és megadtam, hogy létezik egy olyan ember, aki német anyanyelvű, magyarul akar megtanulni és Bonnban lakik! Rögtön írtam is neki, de láttam, hogy legutóbb 2013-ban lépett be, ehhez mérten nem is sok reményt fűztem hozzá, hogy válaszol, nem is írt. Egészen mostanáig, amikor is nagy bocsánatkérések közepette exkuzálta magát és mondta, hogy szívesen találkozna velem és így ültünk össze február 17-én, kedden. Egyelőre nagyon kezdő még magyarból, ezért végig németül beszéltünk, és rögtön az indíttatásáról kérdeztem, hogy vajon mi lehet az oka a magyarul tanulásának. Elmondta, hogy vannak magyar ismerősei az egyetemen, és hallotta őket többször magyarul beszélni, ott tetszett neki meg a nyelv. Aztán beiratkozott magyar órákra, úgyhogy tényleg nagy az eltökéltsége, de úgy egyszerűbbnek gondolja a nyelv elsajátítását, ha személyesen egy anyanyelvűtől és nem a könyvekből kell megtanulnia azt. Meg kell, hogy mondjam, igaza is van! Hatalmas lehetőség ez mindkettőnk számára, én a németemet fejleszthetem tovább, ő pedig a magyar nyelvtudását gyarapíthatja. Felkészülve a találkozóra összeszedtem néhány érdekességet a nyelveink közös gyökereiről, engedjétek meg, hogy párat megosszak veletek.Nagyon érdekesnek találom például a Keller – Kellner szóképzést, ami pontosan ugyanígy néz ki magyarul: Keller = pince, Kellner = pincér. Ha az összetett szavakra gondolunk, akkor a németek még inkább élnek ezzel a lehetőséggel, de egy egyszerű példával személtetve: Spiegelei szó szerint tükörtojás. A Zollstock is ismerős lehet sokaknak, akik mérni szeretnének valamit, ezt is a német nyelvből vettük át. Ami viszont valóban lenyűgöző számomra, hogy néhány teljes kifejezést, mondatot átvett a magyar a németből, pl. Er kam hier zur Welt. Magyarul szó szerint ugyanígy mondjuk: ő itt jött világra. Ezeket és még jó pár példát összeszedtem neki első ízelítőként a nyelveink hasonlóságáról, le volt nyűgözve tőle. Azonban azt is tudja, hogy koránt sem egyszerű a magyar nyelv, de a német nyelv sem az, főleg, ha az ember nagyon belemegy a részletekbe és mindent tökéletesen szeretne használni. Ilyen és hasonló témákról esett szó, mindketten nagyon jól éreztük magunkat, úgyhogy meg is beszéltük, hogy folytatni fogjuk a nyelvtanulást.

Azonban erre csak a rá következő hét folyamán lehetett precedens, mivel én a hosszúhétvégét Belgiumban töltöttem. Csütörtök reggel vonatra szálltam és egészen Brüsszelig meg sem álltam vele, ahol is már egy baráti családunk várt és elszállásolt engem, illetve szüleimet, akik pedig repülővel érkeztek a belga fővárosba. Így volt megszervezve tehát, hogy kb. egyszerre érjünk oda, ami tökéletesen sikerült is volna, ha nem késik valami miatt 1 órát a vonatom. Ezt leszámítva azonban mindenki épségben és egészségesen megérkezett és meg is kezdtük a több napos túránkat Brüsszel városának megtekintésével. Ettünk a híres belga krumpliból, ami annyiban különbözik a mi általunk is ismert sültkrumplitól, hogy ezt még egyszer átsütik, így adva neki egy különleges ízt és persze különféle szószokba mártva fogyasztják őket. Utána meglátogattuk a belga diadalívet, ami a párizsi mintájára készült az 1890-es világkiállításra, és aminek a tetejéről egész Brüsszelt beláthatja az ember, ha tiszta az idő. Rögtön mellette pedig egy hadtörténeti múzeumot láthat a nagyérdemű, ami furcsa módon Brüsszel egyedüli ingyenes múzeuma, ennek ellenére valami fantasztikus élményt nyújt, mindenkinek érdemes megnézni, aki Brüsszelben jár, csak ajánlani tudom. Hazafele még megnéztük a pisilő kisfiú szobrát, aki Brüsszel híressége lett az elmúlt időkben, illetve már megtalálható nem messze tőle a pisilő kislány szobra is. A második napot egy laza sétával indítottuk a környéken és megnéztük a háziak két gyermekének az iskoláját, illetve egy a világ 10 legjobb könyvesboltjai között szereplő különlegességet, ugyanis az ember ott különféle témakörök szerint találja a könyveket. Sőt, ha kedve van, még ehet is egy jót, miközben beleolvas a könyvekbe, ugyanis egy étteremmel összeolvadt a könyvesbolt, nagyon látványos, érdemes megnézni. Ezután az Atomium nevezetű kiállítást tekintettük meg, ami szintén az 1890-es világkiállításra készült, hatalmas méretűre felnagyítottak egy atom részecskét és amellett, hogy nagyon látványos, különlegessé is teszi a város képét, úgyhogy meghagyták a kiállítást követően is az utókor számára. Hazafele beültünk egy kávézóba, ahol anyukámmal forrócsokit kértünk, de nem is akármilyet kaptunk. Kihoztak két forró tejjel teli bögrét és meghagyták nekünk a lehetőséget, hogy a csokit mi adjuk hozzá: egy pálcika végén egy kocka alakú csokit mellékeltek a tálcán, így szépen beleáztathattuk a forró csokit a tejbe, remek ötletnek tartom és nagyon feldobja a hangulatot. Szombaton Brugge települését tekintettük meg, ez egy egésznapos programnak bizonyult és nem is akármiért. Na nem a távolság miatt, autóval másfél óra alatt megtehető Brüsszelből, hanem mivel annyi látnivaló van a kis városban, hogy az ember alig győzi követni őket szabad szemmel. Volt lehetőségünk egy fél órás hajótúrára is, ahol körbevittek bennünket megmutatva a főbb nevezetességeket a hajóról és közben egy nagyon szellemes, jó humorú idegenvezető kalauzolt minket, igazán szórakoztató volt. Ekkor az idő is velünk volt, még a nap is kisütött, később esett is, úgyhogy nagyon jó döntés volt ez a mi vendéglátónktól, hogy délelőtt tartottuk meg a hajókázásunkat. Utána ellátogattunk Brugge főterére, majd a tőle nem messze található piactérre, megnéztünk néhány híresebb templomot és kápolnát, illetve gyönyörködtünk a város pompás épületeiben, amelyek a 13-15. század óta ugyanígy néznek ki. Ekkor élte ugyanis virágzását a város, azóta nem történt nagyobb változtatás az épületek kinézetén. Viszont így megtartva régi arcát manapság a turizmusból fenn tudja tartani magát a város. Vasárnap pedig Antwerpenbe látogattunk, ahol szintén sokat sétáltunk és ott sem kellett csalódnunk a szemünk elé táruló látványon. Ugyanis volt szerencsénk a híres Rubens festő otthonát, a város – és az azt keresztül szelő Schelde folyó – alatt megépített alagutat, majd a szó szerinti fordításban „A Kő” nevezetű erődöt is megtekinteni. Utána pedig a város két leghíresebb katedrálisát látogattuk meg, a második a város főtere mellett épült. Nem ejtettem azonban szót arról a számomra lenyűgöző tényről, ami a város pályaudvarát jellemzi. Ugyanis az egy dolog, hogy túlzóan hatalmasra (75 méter!) sikeredett a kupolája, az igazán érdekes benne az, hogy nem széltében, hanem magasságában építették meg a vágányokat. Igen, a 14 vágányból 6 érkezik a földszinten, 4-4 pedig a -1 és -2 szinten. Úgyhogy ezekkel az élményekkel megpakolva tértünk vissza Brüsszelbe, ahol már nagyon vártak a gyerekek, hogy menjünk velünk a játszótérre. Valami hihetetlenül felszerelt játszótérre mentünk, mondtam is nekik, hogy én nagyon örültem volna, ha ilyen játékaink lehettek volna, amikor én kisebb voltam – nem mintha nekem bármi problémám lett volna a gyerekkorommal, de azért ez egy egészen más kategória volt. Nagyon jól összebarátkoztam a két kisgyermekkel, jókat játszottunk, jól éreztük magunkat. Ahogy ez elmondható az egész hosszúhétvégére is, amit ott töltöttem Brüsszelben, a szüleimmel is nagyon jó volt találkozni, de az élet nem állt meg, és hétfőn reggel már jöttem is dolgozni.

Azonban már a vonaton éreztem, hogy valami betegség most már nem, hogy bújkál bennem, de a felszínre is tör, ennek megfelelően délután komoly fejfájással és orrfújással már nem is akartam tovább fertőzni a kollégákat. Úgy döntöttem tehát, hogy inkább kipihenem magam rendesen otthon, ami az ezt megelőző időszakban nem nagyon volt kivitelezhető. Kedden nem is tudtam volna még munkába menni, akkor még komoly fejfájásban volt részem, szerdán pedig még nagyon fertőző lehettem, így akkor is otthon maradtam. Sokat is szellőztettem, hogy a betegség kiszálljon a lakásból, de csütörtökre már abszolút jól voltam és tudtam menni, folytatni a munkát. Írtam is még aznap Ivánnak, hogy szeretnék vele találkozni és elbúcsúzni rendesen személyesen, mivel tudtam, hogy valamikor február végén hagyja el – egy időre legalábbis biztosan – Németországot és mindenképpen akartam még neki sütni néhány palacsintát köszönetem jeléül. Azonban azt mondta, hogy a csütörtök nem jó neki, a péntek pedig már a pakolással fog neki telni, mivel szombat reggel hagyja el az országot, de megkérdezte, hogy ugye nem baj, ha hazavinné a családjával megkóstoltatni a palacsintát. Mondtam, hogy ennek semmi akadálya, csak akkor szombat reggel fogom elkészíteni a palikat, hogy a 10 órás utazást biztosan kibírják.

Ebben is maradtunk, hogy szombat reggel találkozunk és 07:00-ra átviszem a palacsintákat, azonban pénteken délután csöngetnek az ajtómon és Iván volt a folyosón két hatalmas dobozzal. Beinvitáltam és megkérdeztem, hogy miket hozott. Elmesélte, hogy ezek azok a tárgyak, amiket ő már nem tud hazavinni hely és igény hiányában, de ha én bármit tudok használni belőle, akkor éljek a lehetőséggel. Nagyon-nagyon megköszöntem neki és már ültettem is volna le, hogy azért gyorsan csinálok neki még aznap is egy pár palacsintát, nem tudott maradni, mert mennie kellett pakolni. Így még péntek este kikevertem a palacsinta tésztáját, hogy szombat reggel már csak kisütni kelljen őket. 06:30-kor ébredtem is, és nem sokkal 7 után el is készültem a 11 palival, és nagy boldogan viszem át őket, becsöngetek Ivánhoz, de semmi válasz. Gondoltam még pakol, és nem hallja, becsöngettem, kopogtam még egyszer 5 percre rá. Semmi válasz. Lementem megnézni a mosókonyhába, a garázsba, sehol se találtam Ivánt. Írtam neki üzenetet, és ekkor támadt bennem egy furcsa gondolat, ugyanis azt láttam, hogy legutóbb 04:02-kor volt elérhető a program szerint. De próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, és tehetetlenségemben írtam Uwe-nak, aki jött érte kivinni őt a reptérre, hogy ő tud-e valamit az Ivánról. Írta, hogy 5 percen belül érkezik, ekkor megnyugodtam, hogy nem ment még el Iván, de azt is írta, hogy nem tud róla semmit. 5 percre rá valóban megérkezett Uwe, de jött vele Andrea és Janis is, jöttek ők is elbúcsúzni a mexikóitól, én meg nagyon örültem, hogy láthattam őket. Nem tudtunk mást tenni, újra kopogtunk az ajtaján – semmi válasz. Már azon gondolkoztam, hogy kimegyek és benézek az ablakán, hátha látok valamit, amikor egyszer csak kinyílik az ajtó és Iván abszolút kialvatlanul fáradt szemekkel, rekedt hangon sűrű bocsánatkérésekkel közli, hogy elnézte az időt, és kér 15 percet a csomagjai elkészítéséhez. Bevallom nagyon naivan azt hittük, hogy tényleg 15 perc lesz, még egyszer mondom, azt hittük. 25 perc múlva aztán nyitja is az ajtót, hogy bepakolja a csomagokat a kocsiba. Bepakoltunk, de mondta, hogy még kell neki 15 perc, kérdeztük, hogy segíthetünk-e valamit, mondta, hogy köszöni, de nem, és hogy sietni fog. Mire mondták Andreáék, hogy akkor ők megreggeliznek addig az autóban, ezt azonban nem hagytam és mondtam, hogy jöjjenek át hozzám! Így is tettek, behozták a korábban megvásárolt reggelit és gyorsan adtam minden evőeszközt, tányért hozzá, hogy mégis csak kényelmesebb legyen, mint szalvétáról kézzel enni. Megmutattam közben a lakásomat nekik, és ők is konstatálták, hogy valóban remek lakhelyet biztosít számomra a Telekom. Aztán kérdezték, hogy mi található abban a dobozban, amit a kezemben hordoztam addig, elmondtam, hogy készítettem palacsintát Ivánnak és ezzel nagyon felcsigáztam Janis kíváncsiságát. Mondtam, hogy amennyiben kér, szívesen készítek neki is egy párat. Hát lehet egy ilyen ajánlatot vendégként elutasítani? Nagy ugye, hogy nem! Janis sem tette, boldogan elfogadta a felajánlást és nekiálltam aznap másodjára palacsintát sütni, bevallom ez még nem fordult velem elő, hogy szombat reggel 8 órakor másodjára állok neki palacsintát sütni, de egyszer ezt is el kell kezdeni. Úgyhogy kikevertem gyorsan a tésztát, és ha már sütöttem, akkor Andreának és Uwe-nak is készítettem párat. Észre sem vettem, mivel mindig dobálva szoktam fordítgatni a palacsintát, de Janis-nak rögtön megakadt rajta a szeme és felcsillant a két szeme, hogy ő is kipróbálná a dobálását. Természetesen megteremtettem neki a lehetőséget és mondhatom nagyon ügyes volt ahhoz képest, hogy életében először csinálta, egyszer nem ejtette le. Utána már csak a minőség-ellenőrzés maradt hátra és azt állapították meg, hogy sokkal finomabb az itt kapható Crépes-nél, ami ráadásul 4€ a központban, ami nem is kicsi rablásnak minősül véleményem szerint – de ha valaki ennyiért is megveszi, akkor egészségére. Úgyhogy Andrea gyorsan el is kérte a receptet, én pedig igyekeztem úgy lediktálni azt, hogy közben minden apróságra felhívjam a figyelmet. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire egyszerűnek tűnik a palacsinta elkészítése, de mégsem az! Nagyon kíváncsi leszek, hogy miképp fog sikerülni nekik. Szépen megreggeliztünk, és fél 10-kor csöngetett Iván, hogy elkészült. Nem vettünk végül érzékeny búcsút egymástól, mivel abban maradtunk, hogy kapcsolatban maradunk és csak egy időre válunk el egymástól, de nagyon megköszöntük egymásnak, hogy ilyen sokat segítettünk egymásnak és pusztán azt, hogy ilyen jó barátokra leltünk egymásban. Iván azóta már megérkezett Mexikóba, a családjának nagyon ízlett a palacsinta, úgyhogy nagyon örültem ennek, annak viszont nem, hogy véget ért egyelőre Iván németországi pályafutása, de a legjobbakat kívánom neki a továbbiakra. Az ezt követő héten végig a munkával voltam elfoglalva, sok különleges dolog nem történt velem, így nem is tudok sok újdonságról beszámolni. Azonban most pénteken (március 6) Magyarországra repülök egy hétre, úgyhogy a legközelebbi bejegyzésem ismét sokára várható, de mindenképpen írok majd, ha visszajöttem és valami érdekesség történik velem. Nagyon örülök, hogy elolvastátok soraimat, remélem, hogy legközelebb is olvasóim között tudhatlak majd Benneteket. Vigyázzatok magatokra! Üdv,