59. nap

Köszöntök mindenkit a blogom 22. bonni bejelentkezése előtt. Nem sokat húzom az időt, mivel bár „csak” három nap telt el előző írásom óta, de órákig tudnék róla mesélni. Megpróbálom azért minél jobban összesűríteni a történéseket, de előre szólok, hogy ez nem nagyon fog menni. :)

Hétfőn csendesen, nyugodt tempóban indult a napom, többek között azért is, mivel összesen hárman voltunk ott ismételten a teljes csapatból. Ennek ellenére szerencsére adódott feladat, Daniellel az egész délelőtt folyamán egy havi riportot aktualizáltunk. Mivel jövő hónaptól ezt már abszolút én fogom csinálni, ezért most úgy nézett ki a feladat, hogy az én gépemnél ültünk neki, én csináltam egyedül, Daniel pedig felügyelte, hogy mindent rendeltetésszerűen hajtottam-e végre. Azonban még ezt megelőzően az alaptáblákat én egyedül aktualizáltam és itt szeretném megjegyezni azt, hogy hatalmas bizalommal vannak a kollégák felém nézve. Meg sem fordult egyikük fejében sem, hogy az alaptáblákat leellenőrizzék, amiket teljesen egyedül aktualizáltam, rögtön úgy tekintettek rá, hogy amennyiben én késznek tekintem, akkor mehetünk is tovább. Elképesztően jólesik ez a bizalom! Visszatérve a riportra szépen haladtam, alig kellett néhányszor hozzászólnia Danielnek, akkor is csak a kivételes és problémás esetekre hívta fel a figyelmemet. Ezeket leszámítva végig tudtam haladni és majdnem mindenre emlékeztem a múlt hónapban tanítottakra, úgyhogy nagyon örültem a sikerességnek. Hosszú feladat, időigényes és nem azért, mert olyan elképesztően nehéz lenne, hanem mivel annyian használjuk egyszerre a Telekom égisze alatt ugyanazt a rendszert, hogy nagyon lassan tudja csak letölteni a riportokat. Azonban még így is tudtam javasolni rövidítéseket, alternatív megoldásokat, melyekkel gyorsabban, egyszerűbben és még jobban is meg tudjuk adni egyes kérdésekre a választ. A riport részleteivel nem untatnám a nagyérdeműt, legyen elég annyi, hogy a Telekom beszerzési részlegének teljesítményével kapcsolatban vizsgálunk több dolgot is. Ebéd után még adódtak apróbb ad hoc jellegű feladatok, azonban őket nem tudtam aznap befejezni, mivel Alex, akivel egyeztetnem kellett, csak másnap jött, hétfőnként egyetemen tartózkodik. Viszont fél 5-kor gyorsan hazaugrottam, mivel csak a munkahelyemen tudatosult bennem, hogy nincs nálam túl sok pénz, a kártyát meg mindig bizonytalan, hogy elfogadják-e. Említettem már korábban, hogy meglepően kevés helyen fogadnak itt el olyan helyen, mint Aldi, Penny, vagy Lidl csak készpénzt és az ún. EC (Electronic Cash) kártyát fogadják el, bank automatából pedig nem akarok addig kivenni pénzt, amíg van készpénzem, ugyanis külföldön bárhol vesz fel pénzt az ember, 9,07€ kerül levonásra. Ha pedig már hazamentem, akkor be is ugrottam utána vásárolni, ugyanis kellett egy-két dolgot venni. Azonban nem maradtam sokáig otthon, mivel a 18:37-es vonattal már száguldottam is Linz (am Rhein) felé. Igen, nem tévedés, nem kedden, hétfőn mentem most Linzbe, és bár nem röplabdázni, de vele kapcsolatos témában történt a látogatás. Mivel az a megtiszteltetés ért, hogy engem is meghívtak az évente megrendezésre kerülő karácsonyi ünnepségre, amit Linz egyik elit éttermében tartanak a röplabdások. Ugyanis két csoport van, egy hétfői és egy keddi. A hétfőin idősebbek játszanak, a keddin – amin én is részt szoktam venni – pedig inkább fiatalok és egy-két idősebb keményen edzünk, és csak a végén játszunk. Ennek megfelelően érkezésemkor már látszott is, hogy a két társaság annyira nem fog beszélgetni egymással, az „U” alakban elhelyezett asztal két szárán kezdett két csoport kialakulni fiatalok-tapasztaltabbak elosztásban. Szépen csörgedeztek a csapattársak, illetve Michael, a tréner (ezentúl csak Michael 2), ezen utóbbi személy pont mellém ült le, így tudtunk is rögtön egy kicsit hosszasabban beszélgetni. Mivel a kemény mag, az 5 lány, aki már ott volt érkezésemkor nagyon zárt közösséget hoztak létre és hiába próbáltam figyelni és bekapcsolódni a beszélgetésbe, lehetetlen küldetés volt. Mondtam is Michael 2-nek, hogy hiába minden igyekezet, nem tudtam felvenni a fonalat, mire egy pillanatra ő is belehallgatott a lányok beszédébe, majd azt mondta: „Nem csodálom. Ebből én se értek egy szót sem.” (egy kis kitérő következik) Ezt már egyébként többször megfigyeltem, hogy a jól összeszokott fiatalok csoportosan felvesznek egy sajátos nyelvezetet és hiába figyel az ember, csak a kötőszavakat tudja kihámozni belőle. Mindig, amikor közösségi közlekedésen utazom szoktam figyelni az emberek beszélgetéseire, ezzel is tanulván a nyelvet, de a fiatalokkal eddig nem sok sikerrel jártam az előbb említett okok miatt. (kitérő vége) Olyan körülbelül 20-an lehettünk összesen, következett az ételek megrendelése, majd további fél óra várakozás, mire az ételt kihozták. Így azt a taktikát folytatták, hogy aki nem volt éhes, az is bőven megéhezett az ínycsiklandozó illatok következtében. Azonban Michael nem sokáig volt ott, ő volt a házigazda, érthető módon ő mindenkivel beszélt többet-kevesebbet, de nagyon jólesett, hogy velem is hosszú percekig beszélt. Azonban pont úgy helyezkedett el, hogy mindig fel kellett volna állnia a lányának (Larissa-nak), amikor ő bárkivel beszélni ment. Úgyhogy ezt két kör után gyorsan megoldották úgy, hogy Larissa eggyel beljebb csúszott, így Michael 2 is szabadon tudott mászkálni és a lányának, (aki egyébként szintén a keddi csoporttal edz) sem kellett 5 percenként felállnia. Így lehetőségem volt őt is megismerni, aki rögtön megdicsérte a német tudásomat, és akivel onnantól kezdve elég sokat beszélgettem. Mesélt a munkájáról, a barátjáról, az itteni élet nehézségeiről, szépségeiről, és a banki állás lehetőségeiről. Ugyanis mint elmondta a tanároknak és a banki alkalmazottaknak különösen egyszerű az élete a gyermekek születése után is, mivel megoldható simán, hogy flexibilis órarendben dolgozzák le a csökkentett óraszámú munkaidejüket a délelőtt folyamán, így tényleg jut idő a gyereknevelésre. Mesélt továbbá a terveiről, amik persze később nagy esetben nem úgy sülnek majd el, ahogy tervezi az ember, de tervek nélkül sem lehet élni, úgyhogy valahogy egyről a kettőre kell jutni. Nagyon szép kiejtéssel és abszolút választékosan, de mégis érthetően beszélt ő is, sokat tanultam tőle is. Persze én is meséltem magamról, a Telekomról, Uwe-ról és arról, hogy mik az eddigi benyomásaim a helyi életről, milyen furcsa/érdekes dolgokat figyeltem, tapasztaltam meg eddig a bonni időtöltésem alatt. Aztán kisvártatva csak megérkezett az étel, de nagyon megérte rá ennyit várni! Valami elképesztően finom ételeket tártak elénk, igaz, én csak az enyémet ettem meg, de a többi is majdnem mind elfogyott és mindenki jóízűen fogyasztott. Én Himmel & Ään nevezetű konstrukciót fogyasztottam, ami szabad fordításban „Ég és föld”-et jelent és az este folyamán arra is választ kaptam, hogy miért ezt a nevet adták az ételnek. Ez az étel a Rajna vidékéről származik, összetételét tekintve egy véres és egy májas hurka, krumplipürével, dinsztelt hagymával és almakompóttal tálalva. Azért ezt a nevet viseli, mivel az alma az eget szimbolizálja az édenkertből is ismert történet miatt is, a krumpli pedig (egyes dialektusokban úgy is mondják, hogy Erdapfel, vagyis a föld almája) a hagymával együtt a földet szimbolizálja. Ekkor jött a kérdés, hogy és akkor mit keres benne a két hurka? Na erre már nem sikerült rájönnünk. Kezdett oszlani a társaság, a fiatalok mind elmentek, így csatlakoztam Uwe-ékhoz, akik még jócskán maradtak, így velük is volt lehetőségem megismerkedni, nagyon aranyos társasággal volt szerencsém beszélni. Szépen, érthetően beszéltek ők is, szinte minden szót értettem, nagyon jó hangulatban telt az est többi része. Azonban fél 11 körül után már szépen lassan elindult az a társaság is haza, mivel másnap munkanap volt mindenkinek. Én azonban nem jöttem haza Bonnba. Egyrészt azért, mert 21:53-kor ment el az utolsó vonat, de nem az a fő indok, hanem Uwe felajánlotta, hogy ott aludhatok náluk!!! Nem tudom, hogy valaha invitált-e egyáltalán bárki is Németországban egy olyan embert, akit összesen 2 hónapja sem ismer még, hogy aludjon nála és másnap onnan menjen dolgozni, de valami elképesztően hihetetlenül jólesett és megtisztelt. Úgyhogy nem Bonnban, hanem Linzben töltöttem a hétfő estémet és mintha egy hotelben lettem volna: ahogy megérkeztem már a gyönyörűen előkészített ágy fogadott a vendégszobában, két törülköző és egy Rittersport a párnámon. Annyira aranyosak és figyelmesek voltak velem ismételten, hogy tényleg nem tudom szavakba önteni. Azonban még mindig nem ért véget a csodák sora, közölte Uwe, hogy másnap reggel 7-kor várnak majd engem reggelivel! Nincs rá szó, hogy mennyire kedvesek voltak velem, nem tudom, hányszor köszöntem meg nekik. Volt külön fürdőszobám, az ágy nagyon kényelmes volt, és olyan jót aludtam, hogy arra is nehéz jelzőket találni.

Másnap reggel mosolyogva ébredtem fel, mivel eszembe jutott mindaz a szép dolog, ami az elmúlt este is történt velem. Összepakoltam gyorsan és mentem is reggelizni, Andrea (Uwe felesége) saját készítésű egészséges, cukormentes müzlijéből én is fogyaszthattam, rendkívül ízletes volt, változatos összetevőkből állt és nagyon jólesett. Nem tudtam elégszer megköszönni a kedvességüket, de tényleg kevés is volt rá az idő. Nincs rá elég idő, szó. Uwe szokás szerint biciklivel tette meg a munkahelyig az utat, így ahogy kiléptünk a házukból elbúcsúztunk egy időre egymástól, mivel én meg mentem a vonathoz. A vonatom pontosan érkezett, sec/perc alatt bent voltam a munkahelyen, gyakorlatilag ugyanannyi volt, mintha innen a Bernkastelerről mentem volna. Kedden effektíven dolgoztam, mindent megbeszéltem Alexszel és Siggivel is, amiket meg akartam ejteni, gyorsan eltelt a délelőtt. Az ebédet követően pedig most már tényleg véglegesítettem a szerdai előadásom anyagát, el is küldtem azt a meeting moderátorának és kigondoltam a mondanivalómat. Ezt követően már csak pár munka volt fél 5-ig, amikor is megbeszéltük Uwe-val és Ivánnal, hogy megeszünk egy pizzát a közeli megfizethető árú és jó minőségű étteremben, majd szépen kényelmesen útnak indulunk Gelsenkirchen városába megnézni a Schalke 04 – Chelsea bajnokok ligája összecsapást! A jegyeket már korábban megvettük, mivel Iván ismer egy fanatikus Schalke szurkolót, aki pont ekkor nem tudta a helyszínen megtekinteni a mérkőzést, mivel másik városban volt kötelessége. Azonban ezt kihasználva mi kértünk tőle 3 jegyet is és így egy finom pizza után Uwe kocsijával könnyedén abszolválni tudtuk az utat. Azaz mégsem. Ugyanis ez csak a terv volt. A szurkoló ugyanis a mostani hétvégi Wolfsburg elleni meccset még otthon a Schalke Arénában tekintette meg, majd mivel vasárnap minden zárva van, ezért csak hétfőn tudta elküldeni nekünk DHL Express segítségével a három jegyet. Azonban hiába expressz gyorsaság, így is csak másnap délre garantálják a csomag megérkezését. Úgyhogy Ivánnak el kellett érte a szállásunkra mennie, de a csomagnak csak a hűlt helyét és egy kis sárga cédulát talált a bejárati ajtó mellett, amin az állt, hogy sajnos nem tudtuk kézbesíteni a csomagot. Így fel kell hívni ezt és ezt a számot, hogy megtudjuk, éppen merre tart. Uwe rögtön fel is hívta őket, ahol megtudta, hogy a csomagot nem máshova, mint a kölni DHL központba szállították el és legkésőbb este 6-ig megérkezik oda. Ez történt 16:30-kor, Iván pedig rohant a Bernkastelerről a munkahelyünkre, hogy egyből induljunk Kölnbe. Megjött Iván, gyorsan útra is keltünk, mivel eléggé szorított minket az idő, a meccs 20:45-kor kezdődött. 16:50 volt ekkor. Természetesen jött a menetrendszerinti Stau (dugó) Kölnbe érkezve, úgyhogy értékes perceket veszítettünk. Lassan átverekedtük magunkat rajta, majd a megadott címre megérkeztünk, nagyon megörültünk, mert egyből megláttuk a DHL feliratot a raktárház oldalán. Azonban ott 10 perc várakozást követően csak találtunk valakit, aki útbaigazított bennünket, hogy ez nem az a hely, ami nekünk kell, ez csak egy ideiglenes raktár. Az elmondása alapján viszont nagyon nem úgy jöttek a forgalmi lámpák és utcák, ahogy a valóságban történt. Úgyhogy megálltunk egy éppen aktuális benzinkútnál, hátha ott tudják a hely pontos koordinátáját. Nem tudták. 18:20. Ekkor azonban a sorban mögöttünk álló hölgy megszólalt, hogy ő majd útbaigazít bennünket, ő is járt már a mi cipőnkben és ő tudja pontosan, hogy nekünk hova kell menni. Oda is értünk, persze először nem jó kapuhoz mentünk, de segítettek és megtaláltuk az ügyfélszolgálatot. 18:33. Kiálltuk a hosszú sort, elég lassan haladt, 18:45 volt, mire sorra kerültünk. Odaadtuk a Fernandez (Iván egyik vezetékneve) névre szóló sárga kártyát, majd nem tehettünk mást, mint vártunk. A DHL ügyfélszolgálatos egyből egy papírt nyomtatott, majd a Fernandez nevet mondta, majd azt, hogy a csomag még nem érkezett meg. Közben már az egész mögöttünk és előttünk álló sor tudta már, hogy milyen kincset nem kézbesítettek nekünk és mindenki együttérzését fejezte ki, és drukkolásukról biztosítottak. Azonban továbbra is várakoznunk kellett. Már mindenki elment rajtunk kívül, az egész ügyfélszolgálaton mi várakoztunk, így egyszerre három DHL munkatárs is nekünk próbált segíteni, telefonálgattak, gépen nézegettek, merre lehet a szállítmány. 19:08. Ekkor azt mondta az egyikük, hogy 10 perc, de maximum 15 perc múlva megérkezik. Mire a másik azt mondta, hogy mindjárt jön, és tényleg 1 perc múlva jött és hozta is a kis picike sárga borítékot! Valami olyan földöntúli boldogság öntötte el a szívünket, hogy az erőfeszítéseink mégis csak utat találtak a kacskaringós és szinte már-már reménytelen délutánt követően, hogy alig bírtuk magunkat kontrollálni. Ekkor azonban hideg fejjel rögtön mondta Uwe, hogy kimegy, beindítja a motort és a navigációt a stadionhoz. A boríték mérete alapján simán befért volna a postaládánkba, de a kézbesítő azt a fáradtságot nem vette, hogy becsöngessen a házba, beengedje őt a házmester a postaládákig és ott becsúsztassa a kis sárga papírt az Iván postaládájába. Ő fogta magát és az egyszerűbb utat választotta: ráírta a Fernandez nevet a kis sárga cetlijére és odarakta a bejárati ajtó mellé kívülre. Csoda, hogy nem fújta el a szél, amikor kinyitották mások az ajtót. Fogalma sem volt róla, hogy mekkora fejtörést és nehézséget fog nekünk majd ő okozni ezzel. 19:11-kor ültünk be az autóba, a navigáció azt írta, hogy 20:43-ra érkezünk meg, de tudtuk, hogy onnan nem két perc az út, mivel még parkolni is kell és fogalmunk sem volt róla, hol lesz helyünk. Felhívta persze Iván megköszönni a Schalke jegyek tulajdonosának a kedvességét, hogy elküldte, elmesélte neki ezt a hihetetlen történetet, de persze hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem az ő, hanem a DHL hibájából kerültünk ebbe a helyzetbe. Azt is megkérdezte, hogy hol tudunk a közelben a legjobban parkolni, azt mondta, hogy majd lesznek ott helyi útbaigazítók, akik majd segítenek a parkolásban. Persze újabb dugó következett Köln külvárosánál már az autópályán, kb. 2 km-en keresztül csak lépésben tudtunk haladni. Idegőrlő volt. 19:32-kor keveredtünk ki belőle, viszont nagy kő esett le a szívemről, amikor Uwe mondta, hogy a navigáció belekalkulálta a dugót már a DHL parkolójában, úgyhogy ugyanúgy 20:43-at mutatott érkezési időre. Ekkor azonban Uwe pillanatai következtek és a német autópálya adta lehetőségek. Ugyanis ahogy már egy korábbi írásomban szót ejtettem róla, még mindig van sok olyan szakasz a német autópályákon, ahol korlátlan sebességgel lehet közlekedni. Uwe, és az Audi A4 kombi pedig ki is használta ezt, átlagban 160-al mentünk, de csak azért, mert többször le kellett lassítani 120, sőt, volt, hogy 100 km/h sebességre. Úgyhogy ahol csak tehette, ment 200-zal. Itt szeretném hozzátenni, hogy Uwe apukája autóvezető oktató volt, így egy átlagos diákjánál (akitől szintén nagyon sokat elvárnak Németországban) még többet is vezettek, amikor Uwe tanult vezetni, és azóta is folyamatosan vezet, úgyhogy mondhatni, hogy tényleg jó sofőr, biztonságosan vezet, megbízhatóan. Közeledtünk Gelsenkirchen városához! Már láttuk a táblákon is megjelenni a város nevét, ami szintén melegséggel töltötte el a szívünket. Az viszont kissé elszomorított, amikor a helyi rádióban a 2 km-es dugót mondták be, ami az autópályáról tart a pálya felé. Azonban ez sem szegte kedvünket, közeledtünk a lehajtóhoz és annyira elbeszélgettük az utat, hogy el is hajtottunk azon lehajtó mellett, ahol közelebb lett volna a stadion. Viszont a következőn már lementünk és csodák csodájára abszolút üres volt a lehajtó, egy autó nem volt ott, valószínűleg a másik lehajtónál állhatott be, amit elhagytunk. Aznap este minden erő azon dolgozott, hogy a DHL hibáját kijavítva mi a meccs kezdetére odaérhessünk. 20:30, megérkeztünk. Viszonylag gyorsan sikerült is parkolóhelyet találnunk, persze elég messzire voltunk még így is a stadiontól, de ha közelebb megyünk, ott biztosan nem találtunk volna már helyet. Futólépés a stadionhoz! Szedtük a lábunkat, ahogy csak bírtuk, nekem útközben ki is esett a zsebemből a kesztyűm, azóta sem láttam, de csak később vettem erről tudomást. Odaértünk a jegykezelő kapukhoz. Csak egyetlen kapun engedtek be embereket, úgyhogy nagyon összegyülemlett a tömeg. Mi azonban ügyesen a szélénél kicsit előbbre tudtunk kerülni, így lassan de biztosan átjutottunk az ellenőrzőponton. Roham az S2-es (Süd – dél) szektorhoz. Ahogy beléptünk a stadionba még csak a kis diákok lengették középen a fekete-fehér vásznat a kezdőkörben, ami azt jelentette, hogy MEGCSINÁLTUK! Gyors fotózkodás, helyfoglalás és már jöttek is be a csapatok. Valóban olyan érzésünk volt már ott a helyszínen, hogy minden és mindenki azt akarta, hogy mi meg tudjuk tekinteni az első pillanatától a mérkőzést teljes egészében, de azért nem mondom, nagyon komoly mélypontok voltak. Például amikor az első DHL helyen azt mondták, hogy át kell menni máshova és össze-vissza kalimpált a kezével, lábával az ott dolgozó, hogy merre kell menni és értelemszerűen rögtön utána, amikor eltévedtünk. Vagy amikor kinyomtatta a jó DHL központban a papírt és mondta, hogy Fernandeznek még nincs itt a csomagja, nem tudjuk mikor várható. Az volt a legdurvább mélypont. Azonban valahol belül én mindig is bíztam, reménykedtem, nem hittem el, hogy a mai világban ilyen megtörténhet, hogy elkallódjon egy levél (khm, aki érti, érti, aki nem, az nem) és csak meglett! Aztán az sem volt jó, amikor már Köln külvárosában megláttam távolban a vészvillogós autókat, de ott már legalább az a tudat bennem volt, ha esetleg egy picit késünk is, legalább a jegy már megvan és láthatom a kedvenc csapatomat játszani. Azonban egyetlenegy percet sem késtünk, a kezdő sípszó pillanatában már a helyünkön ültünk és két nagyon aranyos Schalke fanatikus között foglaltam helyet, pont előttem ült Uwe és Iván. Az egész meccs alatt végig kommentáltuk a helybéli bácsival a meccset, aki velem persze németül, Ivánnal angolul beszélt. Nem sokat kellett várni az első örömteli történésre a meccsen. Első szöglet rögtön a 2. percben, Fabregas bead, John Terry a hosszú ötös sarkánál egy felhőfejessel megszerzi a vezetést a Chelsea-nek. Döbbent csend a stadionban, körülöttem is, csak bennem tombolt, őrjöngött a Chelsesa drukker. Ugyanis pontosan tudtam, hogy a Schalke szektorban fogok helyet kapni, így nem volt szabad kimutatnom a valós érzelmeimet. Sőt, egész végig úgy beszéltem a bácsival, mintha tényleg annak a csapatnak szorítanék, amelyik szektorban ülök. Jobb a békesség – gondoltam. A játék azonban folytatódott, a Schalke egy kapufáig is eljutott – fogtuk is a fejünket a bácsival, csak míg a bácsi mellettem azért fogta a sajátját, hogy miért nem ment be, én pont azért fogtam az enyémet, de jó, hogy nem ment be. Nem úgy, mint a túloldalon, ahol 30. perc környékén egy szép támadást és egy kényszerítőt követően Willian megduplázta a vendégcsapat góljainak számát. Ezután kicsit lecsendesedett a játék, nem hajtott már annyira a Chelsea, birtokolta a labdát, a Schalkét érezhetően megfogta a két kapott gól és az, hogy ők nem tudták értékesíteni a helyzetüket. A bácsi optimistán megjegyezte, hogy amennyiben sikerül szépíteni még az első félidőben, úgy van még remény a másodikban szorossá tenni az eredményt. Én egyetértettem vele, de belül persze annak drukkoltam, nehogy így legyen ez. Nem így lett. A 44. percben ismét szöglethez jutott a Chelsea, és lehet, hogy teljesen meglepte a Schalke védelmét, hogy most nincs ott vendégjátékos, hogy egy hazai fejelt gyorsan egy öngólt. A fordulást követően nem sokat javult fel a hazai csapat játéka, a Chelsea pedig, mint hal a vízben, úgy fickándozott a hazai abszolút enerváltan mozgó játékosok között. Ezen a két vendég csere csak még súlyosabbá tette a helyzetet, előbb Drogba Hazard passzából az üres kapuba paskolta a játékszert, majd Ramires Drogba átívelését fejelte a hosszún a kapuba. 5 után viszont megállt a vendégcsapat, nem akartak többet kiadni magukból, Schürrle – a harmadik csere – még próbálkozott, mégis csak hazai nyelvi környezetben volt, de a vége kiütéses 0-5. Közben végig ócsárolta nekem a bácsi a Schalke gyatra, lélektelen, semmilyen játékát, én pedig nem tudtam mást tenni, csak egyetérteni vele, és adni alá a lovat, hogy „hát mit csinálsz?!” kiáltottam többször, amikor rossz passzt adott a hazai, vagy azt, hogy „mi más... csak hátra”. Úgyhogy szórakoztatóan fogtam fel a számomra idegen szektorban a létet és vágyakozva néztem a tőlem 20 méterre lévő vendégszektort, illetve belül énekeltem én is velük a dalokat, éltető nótákat. A hazai szurkolóknak már a 4. gól is sok volt, sokan elindultak haza utána, de az 5. után igazi tömegek indultak haza, ezt pedig nagyon találékonyan – és bár kicsit udvariatlanul, de kétségtelenül viccesen – fogták fel a vendégszurkolók. Ugyanis elkezdték németül énekelni, hogy „viszont látásraaaa, viszont látásraaa, viszont látásra, viszont látásra, viszont látásraaa” és bőszen integettek a sáljaikkal, kezükkel a szomorúan útnak induló sokaságnak, ahonnan sokan mosolyogva integettek vissza nekik. Uwe utána hazavitt minket a munkahelyünkig, nagyon késő volt már, úgyis pont jött a villamos, mondtuk, hogy nekünk tökéletes lesz ott. Ahogy kijöttünk a stadionból már nagyon kikívánkozott belőlem a Chelsea induló – ha a mostani cím első betűjét ravaszul kicserélitek Blue-ra, akkor megkapjátok az egyik dal első sorát – eléneklése, de nem akartam bajba keverni senkit, képzelem, hogy mennyire szomorúak voltak a hazai szurkolók tegnap este. Viszont a hazaút során elénekeltem Ivánnak és Uwe-nak a refrénjét, tetszett nekik. Egy felejthetetlen éjszaka volt, egész életre szóló, és tényleg pláne így, hogy ennyire meg kellett érte küzdeni még sokkal többet jelent, mintha „csak” megettük volna azt az isteni finom pizzát, beültünk volna és 1 órával a kezdés előtt a helyszínre érkezve szépen komótosan leülünk a helyünkre, amikor már a stadion minden szegletéről 26 képet csináltunk. Ezért megküzdöttünk, ez a miénk volt, ezt senki nem vehette el tőlünk!

Egy ilyen nap után visszazökkenni a hétköznapi életbe nem egyszerű. Azonban muszáj voltam nagyon komolyan venni a szerdai napot is, mivel komoly megmérettetés várt rám, amit viszont egy enyhítő körülmény előzött meg. Ugyanis most is közös reggelivel indítottuk a napot, a beszerzési osztály vezetője megszervezett egy havi szokásos közös reggelit, hogy egy kicsit összehozza a kollégákat, és most is az a rendszer volt, hogy mindenki hozott valamit (lekvár, vaj, felvágott, sütemény, stb.) és megosztottuk egymással az általunk hozott termékeket. Így a csapat erején és sokaságán múlt, hogy milyen feltétet rakunk a zsemlékre, amiket most is rendeltek. Gyönyörűen meg volt most is terítve az asztal, volt kávé tej és forró víz – tea filterekkel, ezen felül raktuk össze a feltéteket. Néztem, itt mindenki hozzájárult valamivel a közösség éhségének csillapításához, aki csak megjelent, senki nem lógott be üres kézzel, csak üres gyomorral. Nagyon jó hangulatban telt a reggeli, most is megismertem új kollégákat, jót beszélgettünk, finomakat ettünk, úgyhogy ezek az összejövetelek nagyon tetszenek nekem, otthon is szívesen bevezetném. Azonban folytatódott a nap, nekem pedig voltak teendőim, megcsináltam a gyors riportokat, amiket kértek tőlem, és utána elpróbáltam még kétszer az előadásomat. Ebédre ma csirkés, rizses, zöldborsós, kukoricás, csípős egyveleget ettem tortilla tésztába tekerve, remek volt! Nem volt más hátra, elkezdődött a meeting. Most már csak előtte kérdezte meg a moderátor, hogy ugye nem baj, ha németül lesz a meeting és nem angolul? Én persze örömmel mondtam, hogy én is németül szeretném, mivel a prezimet is úgy készítettem és úgy is gyakoroltam, persze angolul tudtam volna rögtönözni is, de most ez nekem is arról szólt, hogy bizonyítani szerettem volna, hogy tart valahova a német tudásom. Az agenda szerint az 5. voltam napirendi pontok között, így lett volna még egy kis időm rendszerezni a gondolataimat, de annyira jó témák voltak, hogy inkább arra koncentráltam. Aztán eljutottunk az én témámra és szépen elkezdtem az első német nyelven megtartott prezentációmat életemben. A kollégák figyelmét lekötötte, amit mondtam, ezt abból is tudom, hogy majdnem minden oldalamnál kérdeztek a témával kapcsolatban, illetve egyszer egy az anyanyelvűek fülének szebb kifejezést javasolva abszolút jó szándékkal ki is javítottak, amit nagyon megköszöntem. Mivel ez tényleg arról árulkodik, hogy figyeltek és abszolút érdekelte őket, amiről beszéltem. Nem is a prezentációs készségeimben volt kétségem, hanem a német nyelvben, amelyikben még nem tudom olyan szabadon kifejezni magam, ezért is gyakoroltam ennyit a prezentációmat előre. Azonban szűk negyed óra alatt el is mondtam, utána rögtön megtapsoltak engem az előző meetingen már megismert kopogó módszerrel: egyszerre mindenki elkezdett folyamatosan kopogni nekem az asztalon, ami hihetetlenül jó érzéssel töltött el. Utána is kérdeztek még, majdnem mindre tudtam válaszolni, csak valamelyikre azt kellett válaszolnom, hogy nem tudok rá válaszolni, mivel a kérdés sajnos nem az én hatáskörömet érintette. Azonban tényleg nagyon jólesett prezentálni, hiányzott is egy kicsit, és a meeting után rögtön a moderátor mondta, hogy nagyon tetszett neki a prezentációm, büszke rám és tudja, hogy milyen nehéz nekem, de abszolút jól helytálltam és látja, hogy már most sokat fejlődtem. Ugyanezt mondta teljesen magától Uwe, nagyon gratulált és mondta, hogy nagyon élvezte, mindent, amit mondtam abszolút jól lehetett érteni és látszott a sok munka mögötte. Majd mielőtt mentem el azért még Mario véleményét is megkérdeztem, aki szintén nagyon elégedett volt és köszönte, pont erre gondolt, amikor megkért a feladat abszolválására, de azt még ő sem gondolta, hogy németül fogok prezentálni, úgyhogy megleptem ezzel őt. Úgyhogy ezekkel a boldog és nagyon pozitív az érzésekkel hagytam el ma az irodát, hazajöttem, megsütöttem a szokásos palacsintáimat, és megírtam nektek ezeket a sorokat. Nagyon örülök és köszönöm, hogy eljutottál eddig blogom olvasásánál, eddig ez volt a leghosszabb beszámolóm, de tényleg tudnék még hosszú oldalakon át mesélni mindhárom napomról, ami eddig talán a legintenzívebb időszakom volt itt Bonnban. Pláne úgy, hogy most is egy programon lennék, ha nem került volna áthelyezésre két hét múlva szerdára. Vigyázzatok magatokra, és csak pozitívan gondolkozzatok! Illetve egy idézet a végére: „A szeretet. Ez viszi előre a nagy játékgyárakat.” (Zimmer Feri – Tímár Péter filmje, 1998)