... és valóban, ez is eljött. Fél évig tartott, mégis olyan gyorsan lepergett, mintha csak most kezdődött volna! Mintha csak most lett volna, hogy Uwe kijött elém a reptérre, hogy először léptem a Bernkasteler Straße-n a 22-es szobába, és hogy bemutatkoztam a kollégáknak. A kollégáknak, akiknek annyi mindent köszönhetek, akik olyan segítőkészek voltak, amit legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni, és akiket egytől egyig soha sem fogok elfelejteni! A búcsúzásom történetével szeretnék én is búcsút venni a mostani blogom írásától, ugyanis még az utolsó percekben is olyan csodálatos érzések vettek körül, amiket meg kell osztanom veletek.

Március 27, péntek, az utolsó napom Németországban a program keretein belül. Előző nap szinte teljesen összepakoltam már, hogy reggel csak néhány utolsó apróságot kelljen elrakni, amiket még az indulás előtt használtam. Több értelemben is nagyon nehéz volt elindulnom, először is azért, mert nagyon sok szép élményem kötött a lakásomhoz. Másrészt pedig szó szerint nehéz volt a két bőröndöt, a kézi poggyászt és ami még e háromba nem fért be egy külön zacskóban vinnem. Azonban nem volt mit tenni, elbúcsúztam tőle is, bevittem leadni a kulcsot a Zentrale épületébe (ahol a karneváli ünnepség volt – ahogy a szorgalmas olvasóim emlékezhetnek) és sikerült megbeszélnem a portásokkal, hogy a ruhatárban ott hagyhattam a nehéz csomagokat. Ugyanis még egyszer utoljára bementem az Oberkasseler Straße Telekom épületébe, hogy a kollégáimtól fájdalmas búcsút vegyek. Be is értem fél 10 fele, és elkezdtem rögtön összepakolni az irodai eszközeimet. Azonban ezt nem tudtam befejezni, mert az összes kollégám egyszerre bevonult az irodámba és az ő részükről következett a búcsú. Először Uwe H. mondott egy nagyon szívhez szóló beszédet, amiben kiemelte, hogy mennyire sokat jelentett nekik, hogy én ott voltam és hogy ez a fél év csak úgy elröppent. Elmondta, hogy nagyon sokat segítettem nekik a munka terén, remek támogatást nyújtottam nekik és több mindent tudtak ők is tanulni tőlem! Emellett pedig a személyes, mindig vidám énemet is nagyon megkedvelték és rendkívül fogok nekik hiányozni. Megköszöntem ezeket a gyönyörű szavakat és elmondtam, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen jó csapat részese lehetek majd Németországban, és hogy szavakkal nem is lehet kifejezni, hogy mennyit köszönhetek nekik. Majd előkerült három ajándék is, amit nekem adtak a kollégáim! Úgy örültem már a gesztusnak is, amikor még nem is láttam, hogy miket kaptam, nem is beszélve akkor, amikor kibontottam őket. Az első ugyanis egy naptár volt, ami 2015 áprilisától 2016 márciusáig tart, és az egyes hónapokon a kollégák személyreszabott képekkel és idézetekkel tekintenek vissza rám. Mindenkinek van egy saját hónapja, amire az üzenetét, jókívánságát írta, és nagyon megható volt számomra ezeket megnézni! A második egy interaktív történetekkel tarkított könyv, aminek természetesen a labdarúgás a témája és különböző vicces és/vagy érdekes történeteket tartalmaz, mellette pedig valamilyen feladat szórakoztatja az embert (multiple-choice questions, szókereső, valamint a különböző játékosok frizurájának változása a 20. században, illetve a különböző nemzetekben). A harmadik ajándék pedig – szintén nem véletlenül – egy német desszerteket tartalmazó receptkönyv volt. Rögtön meg is ígértem, hogy a könyvben található finomságokat így muszáj leszek végig kóstolni. Az ajándékok kibontása után nagyon megköszöntem mindegyiket, majd ők még mentek tovább dolgozni, én pedig befejeztem a pakolást. Utoljára pedig én mentem egyesével a kollégáim irodájába személyesen elbúcsúzni, és mindenkinek elmondtam, hogy nagyon remélem, hogy még fogunk találkozni vagy munka vagy pedig személyes keretek között. Elmondták, hogy bármikor Bonn környékén járok, én mindig szívesen látott vendég leszek ott náluk és persze én is mondtam nekik, hogy ha tehetik, jöjjenek el Magyarországra és a vendégeim lesznek. Így mindenkitől elbúcsúztam, a végén a két hölgyemény már a sírás határán búcsúzott tőlem, tényleg nagyon megható volt! Azonban a repülő nem várt meg, így a 15 órai berlini járattal már úton is voltam a jelenlegi főváros felé, ott pedig átszállással jöttem is Budapestre. Csodálatos élmény volt számomra az egész fél év, legjobban az jelzi, hogy tényleg egy pár pillanatnak tűnt, olyan gyorsan telt el.

Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem minden kedves olvasómnak az olvasást és nagyon bízom benne, hogy számotokra is épp oly örömteli volt olvasni a beszámolóimat, mint ahogy nekem írni azokat! Vigyázzatok magatokra és még egyszer köszönöm!

Üdv,

Bence

Üdvözlöm minden kedves olvasómat, először is szeretnék mindenkit megnyutatni, minden a legnagyobb rendben van velem, csak az elmúlt időszak igen sűrűre sikeredett. Menjünk szépen végig sorban, hogy mik is voltak ezen történések.

Ott hagytam el a fonalat, hogy beköszöntött a karneváli szezon és beszámoltam nektek a Weiberfastnacht napján megrendezett Telekom összejövetelről. Ezt követően egy vendégem jött, aki még nem járt korábban Bonn városában, így én voltam az idegenvezetője és amennyi látnivalót csak tudtam, megmutattam neki a városból. Szerencsére pompás idő fogadott bennünket, ez volt az első ilyen hétvége 2015-ben, úgyhogy hatalmas szerencsénk is volt, rossz időben negyed ennyi program nem lett volna élvezhető. Péntek este érkezett az Ági, és hétfő reggelig maradt, hogy két teljes napunk legyen a városnézésre – és mondanom sem kell, hogy közel nem volt elég minden megtekintésére. A szombati napon meglátogattuk a Haribo boltot, délután pedig Drachenfels várához vándoroltunk (f)el. Vasárnap Bonn városát terveztem neki megmutatni, de egy ad hoc program is felkerült a palettára. Ugyanis a karnevál miatt felvonulásokat tartottak szerte az egész régióban. Mivel még én sem voltam ilyen eseményen, ezért én is mindenképpen részt akartam venni rajta. Azonban annyit már én is tudtam, hogy itt mindenki – nem csak a felvonulók – valamilyen maskarát öltenek, így a megmaradt bajuszaimból egyet az Áginak is felajánlottam. Először nem akarta elfogadni, de később ő is ráerősített, hogy megbánta volna, ha nem ölti magára ezt az apró jelmezt. Beuel városrészre mentünk, ugyanis arra a részre írták a legnagyobb felvonulást, melyben nem is kellett nagyot csalódnunk, sőt! Amikor odaértünk a helyszínre, a főút már teljes hosszában le volt zárva és a két oldalán felnőttek, gyerekek egyaránt beöltözve figyelték a felvonulást. Úgy képzeljétek el, hogy egymás mögött különböző járművekről hangos, vidám zene kíséretében a szintén beöltözött felvonuló emberek halom számra szórják a cukrokat, édességeket a gyerekeknek. Azonban érdemes a felvonuló járgányokra is egy pár szót szentelni, ugyanis a traktortól kezdve, a lovashintón át a saját készítésű tákolmányokig minden szerepeltette magát. A karneválnak egyébként öt különböző zenekara is van, akik csak karneváli dalokat adnak elő, ezekből szemezgetve szólt a felvonuló járművekről, illetve néhány lelkes önkéntes utcára néző lakásból a zene. A felvonulók nem csak úgy összefüggéstelenül lézengtek egymás mögött, hanem különböző témákat megjelenítve tették mindezt és ehhez mérten dobálták a jelmezüknek megfelelő ajándékokat. Hatalmas hangulata volt az egésznek, élvezet volt nézni a felvonulókat és ezek az apró ajándékok abszolút előhívják a gyereket még az idősebb korosztályból is – még ők is szívesen hajoltak le egy-egy ajándékért. Egyszerűen egy olyan varázsa volt az egésznek, amit nehéz megfogalmazni, de az tisztán látszott, hogy ezek a felnőttek, de még az idősebb emberek sem nem tartották egyáltalán „cikinek” jelmezben kimenni az utcára és csak úgy jól érezni magukat. Ugyanúgy tudtak örülni, mint a gyerekek és ezt én nagyon nagy tanulságként éltem meg: attól még, mivel életkorilag már nem számít valaki gyereknek, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy onnantól kezdve kihal belőle a gyerek. Egyszer-egyszer felszabadultan, boldogan és mindenféle szégyellősségtől mentesen ki tudnak itt állni jelmezben az emberek az utcára mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga és együtt űzik el a telet. Mivel az egész karneválnak – ahogy a busójárásnak is Mohácson – ez a lényege: elűzni, elégetni a telet. Itt annyival toldják meg az elégetést, hogy egy madárijesztőt végigvonszolnak egy hosszú úton és az emberek ráaggathatják az elmúlt évben elkövetett bűneiket. Ezt követően pedig a bűnökkel együtt a telet is elégetik az egyik főtér közepén, jelképesen ezt jelenti a madárijesztő lángok martalékává tétele. Azonban ez már a zárójelenete a karneválnak: kedd este a, hamvasztószerda előtti éjszakán történik mindez. Visszatérve a történetünkhöz, megmutattam Áginak a belváros főbb jellegzetességeit, mint pl. a főteret, az egyetem épületét, egy római kori fürdő maradványait, majd végül Beethoven szülőházát. Fáradtan, de élményekkel feltöltődve tértünk haza egy ilyen gyönyörű hétvégét követően.

Az ezt követő hét munkailag számomra csak szerdáig tartott, de ne rohanjunk ennyire előre. Hétfő délután ugyanis meghívásban volt részem, méghozzá Uwe által, hogy egy a vasárnapihoz hasonló felvonulást nézzek meg náluk, Linzben. Így is történt, ebéd után teljes jelmezbe öltözve előbb felvettük Ivánt a Landgrabenwegen, utána pedig siettünk is Linzbe, mivel 3-kor már kezdődött is a roham. A jelmezekről néhány szót: Iván mexikói poncsót és szombrérót öltött magára, eredeti otthonról hozott ruhában volt, gyakorlatilag Mexikóban ez átlagos ruhának számítana, de természetesen itt ez kuriózum volt. Andrea – Uwe felesége – takarítónőnek öltözött, piros kabátra rávett egy mélykék overált, illetve megvolt a sárga gumikesztyűje és az elmaradhatatlan piros vödör a kezében. Uwe ’70-es évekbeli táncosnőnek öltözött: szőke parókában; rózsaszín, fénylő, bugyros felsőben; és keki trapéznadrágban feszített, rendkívül vicces látványt nyújtva ezzel. Végezetül pedig én mivel a korábbi magyar paraszt jelmezem hideg lett volna órákig állni kint a felvonulás mellett, ezért úgy döntöttem, hogy futball huligánnak öltözöm. Nem volt nehéz dolgom, simán felvettem a fekete kabátomat, a Chelsea sálamat az arcom köré tekertem úgy, hogy csak a szemem látszódott ki, felvettem a Chelsea sapkámat, illetve a nagymamám által készített Chelsea kesztyűmet is, amit továbbra is nagyon szeretek. Így nézett ki tehát a kis csapatunk, kicsit hamarabb mentünk ki a térre, hogy jó helyünk legyen. Ugyanis Janis, Uwe-ék fia is a felvonulók között volt először életében, így semmiképp sem akartunk lemaradni a nagy történésről. Ahogy kiértünk rögtön világossá vált Andrea jelmezének tökéletessége, ugyanis a piros vödör egyáltalán nem volt üres. Került bele pezsgő és némi ropogtatni való is, de annyira figyelmes volt az Uwe házaspár, hogy külön számomra még alkoholmentes pezsgőt is hoztak, nagyon meghatott a gesztus. Így mire elindult a felvonulás, már csak én vezethettem volna legálisan autót, mindenki jó hangulatba került – mint tudjátok számomra nincs szükség alkoholra, hogy jól tudjam érezni magam, nekem megy es nélküle is. Teljes meglepettséggel kellett konstatálnom, hogy egészen más volt a hangulata a felvonulásnak az egy nappal korábbinál. Itt sokkal inkább a saját kezűleg elkészített jelmezek domináltak a felvonulóknál és maga az egész felvonulás sokkal személyesebb volt a vasárnapinál. Linzben sokkal lassabban haladt a Rosenmontagsumzug (= Rózsák hétfőjén a felvonulás), mivel rengeteg ismerőst pillantottak meg a felvonulók, és ekkor mindig hosszú másodpercekig megálltak pár szót váltani. A zene kérdése is egészen másképp volt megoldva, itt nem playback muzsika, hanem élőzene szólt: minden harmadik felvonuló csoport egy zenészekből álló csapat volt, és az élőzene egészen más hangulatot varázsolt a linzi utcákra. Janis a hetedik csapatban szerepelt, látszott rajta, hogy nagyon élvezi a felhajtást és a figyelmet. Természetesen mi nagyon sok cukrot kaptunk tőle, de hát hogy is tehette volna meg a saját szüleivel és két barátjával, hogy nem nekik adja a legtöbb cukrot? Bármilyen egyszerűen hangzik is, sokkal nehezebb elkapni a több feléd repülő ajándékot, maximum egyet-kettőt tudsz egyszerre elkapni. Ennek ellenére sikerült Ivánnak kifejlesztenie egy technikát, amivel sokkal eredményesebben tudtuk gyűjteni a finomságokat. Méghozzá a poncsójának az alját felemelve egy lényegesen nagyobb felületet tudott képezni és a felvonulóknak is tetszett a leleményessége, így volt, aki szinte öntötte bele a cukrát. A másik jó dolog a szombrérója volt, a nagy kalap, ami szinte erre lett kialakítva, mivel a kis pereme is felfogta az ajándékokat, nem gurultak le róla. Az eredmény végül 2 hatalmas zacskónyi zsákmány lett, amit igazságosan osztottunk el egymás között. Utána Uwe-ék magukhoz invitáltak bennünket és egészen estig ott is maradtunk átbeszélni az ott történteket és az élet többi fontos részét. Remek délután és estében volt tehát részünk!

Kedden munka után pedig egy német leányzóval találkoztam, aki magyarul (!) szeretne megtanulni. Igen, jól olvastátok, bármilyen furcsán néz is ki, hogy egy német miért akarná a mi koránt sem egyszerű magyar nyelvünket elsajátítani, ez az igazság. Még Iván mesélt egy weblapról, amikor kiköltöztem, a neve tandempartners.org és abszolút ingyenesen beregisztrálva három keresési kritériát kell megadnod: neked mi az anyanyelved, milyen anyanyelvű partnert keresel és hol. Ezt kihaszálva te felajánlod az anyanyelved és cserébe a másik anyanyelvét kapod, így mindketten hasznosítani tudjátok a tudásotokat. Nagyon meglepődtem, amikor beregisztráltam és megadtam, hogy létezik egy olyan ember, aki német anyanyelvű, magyarul akar megtanulni és Bonnban lakik! Rögtön írtam is neki, de láttam, hogy legutóbb 2013-ban lépett be, ehhez mérten nem is sok reményt fűztem hozzá, hogy válaszol, nem is írt. Egészen mostanáig, amikor is nagy bocsánatkérések közepette exkuzálta magát és mondta, hogy szívesen találkozna velem és így ültünk össze február 17-én, kedden. Egyelőre nagyon kezdő még magyarból, ezért végig németül beszéltünk, és rögtön az indíttatásáról kérdeztem, hogy vajon mi lehet az oka a magyarul tanulásának. Elmondta, hogy vannak magyar ismerősei az egyetemen, és hallotta őket többször magyarul beszélni, ott tetszett neki meg a nyelv. Aztán beiratkozott magyar órákra, úgyhogy tényleg nagy az eltökéltsége, de úgy egyszerűbbnek gondolja a nyelv elsajátítását, ha személyesen egy anyanyelvűtől és nem a könyvekből kell megtanulnia azt. Meg kell, hogy mondjam, igaza is van! Hatalmas lehetőség ez mindkettőnk számára, én a németemet fejleszthetem tovább, ő pedig a magyar nyelvtudását gyarapíthatja. Felkészülve a találkozóra összeszedtem néhány érdekességet a nyelveink közös gyökereiről, engedjétek meg, hogy párat megosszak veletek.Nagyon érdekesnek találom például a Keller – Kellner szóképzést, ami pontosan ugyanígy néz ki magyarul: Keller = pince, Kellner = pincér. Ha az összetett szavakra gondolunk, akkor a németek még inkább élnek ezzel a lehetőséggel, de egy egyszerű példával személtetve: Spiegelei szó szerint tükörtojás. A Zollstock is ismerős lehet sokaknak, akik mérni szeretnének valamit, ezt is a német nyelvből vettük át. Ami viszont valóban lenyűgöző számomra, hogy néhány teljes kifejezést, mondatot átvett a magyar a németből, pl. Er kam hier zur Welt. Magyarul szó szerint ugyanígy mondjuk: ő itt jött világra. Ezeket és még jó pár példát összeszedtem neki első ízelítőként a nyelveink hasonlóságáról, le volt nyűgözve tőle. Azonban azt is tudja, hogy koránt sem egyszerű a magyar nyelv, de a német nyelv sem az, főleg, ha az ember nagyon belemegy a részletekbe és mindent tökéletesen szeretne használni. Ilyen és hasonló témákról esett szó, mindketten nagyon jól éreztük magunkat, úgyhogy meg is beszéltük, hogy folytatni fogjuk a nyelvtanulást.

Azonban erre csak a rá következő hét folyamán lehetett precedens, mivel én a hosszúhétvégét Belgiumban töltöttem. Csütörtök reggel vonatra szálltam és egészen Brüsszelig meg sem álltam vele, ahol is már egy baráti családunk várt és elszállásolt engem, illetve szüleimet, akik pedig repülővel érkeztek a belga fővárosba. Így volt megszervezve tehát, hogy kb. egyszerre érjünk oda, ami tökéletesen sikerült is volna, ha nem késik valami miatt 1 órát a vonatom. Ezt leszámítva azonban mindenki épségben és egészségesen megérkezett és meg is kezdtük a több napos túránkat Brüsszel városának megtekintésével. Ettünk a híres belga krumpliból, ami annyiban különbözik a mi általunk is ismert sültkrumplitól, hogy ezt még egyszer átsütik, így adva neki egy különleges ízt és persze különféle szószokba mártva fogyasztják őket. Utána meglátogattuk a belga diadalívet, ami a párizsi mintájára készült az 1890-es világkiállításra, és aminek a tetejéről egész Brüsszelt beláthatja az ember, ha tiszta az idő. Rögtön mellette pedig egy hadtörténeti múzeumot láthat a nagyérdemű, ami furcsa módon Brüsszel egyedüli ingyenes múzeuma, ennek ellenére valami fantasztikus élményt nyújt, mindenkinek érdemes megnézni, aki Brüsszelben jár, csak ajánlani tudom. Hazafele még megnéztük a pisilő kisfiú szobrát, aki Brüsszel híressége lett az elmúlt időkben, illetve már megtalálható nem messze tőle a pisilő kislány szobra is. A második napot egy laza sétával indítottuk a környéken és megnéztük a háziak két gyermekének az iskoláját, illetve egy a világ 10 legjobb könyvesboltjai között szereplő különlegességet, ugyanis az ember ott különféle témakörök szerint találja a könyveket. Sőt, ha kedve van, még ehet is egy jót, miközben beleolvas a könyvekbe, ugyanis egy étteremmel összeolvadt a könyvesbolt, nagyon látványos, érdemes megnézni. Ezután az Atomium nevezetű kiállítást tekintettük meg, ami szintén az 1890-es világkiállításra készült, hatalmas méretűre felnagyítottak egy atom részecskét és amellett, hogy nagyon látványos, különlegessé is teszi a város képét, úgyhogy meghagyták a kiállítást követően is az utókor számára. Hazafele beültünk egy kávézóba, ahol anyukámmal forrócsokit kértünk, de nem is akármilyet kaptunk. Kihoztak két forró tejjel teli bögrét és meghagyták nekünk a lehetőséget, hogy a csokit mi adjuk hozzá: egy pálcika végén egy kocka alakú csokit mellékeltek a tálcán, így szépen beleáztathattuk a forró csokit a tejbe, remek ötletnek tartom és nagyon feldobja a hangulatot. Szombaton Brugge települését tekintettük meg, ez egy egésznapos programnak bizonyult és nem is akármiért. Na nem a távolság miatt, autóval másfél óra alatt megtehető Brüsszelből, hanem mivel annyi látnivaló van a kis városban, hogy az ember alig győzi követni őket szabad szemmel. Volt lehetőségünk egy fél órás hajótúrára is, ahol körbevittek bennünket megmutatva a főbb nevezetességeket a hajóról és közben egy nagyon szellemes, jó humorú idegenvezető kalauzolt minket, igazán szórakoztató volt. Ekkor az idő is velünk volt, még a nap is kisütött, később esett is, úgyhogy nagyon jó döntés volt ez a mi vendéglátónktól, hogy délelőtt tartottuk meg a hajókázásunkat. Utána ellátogattunk Brugge főterére, majd a tőle nem messze található piactérre, megnéztünk néhány híresebb templomot és kápolnát, illetve gyönyörködtünk a város pompás épületeiben, amelyek a 13-15. század óta ugyanígy néznek ki. Ekkor élte ugyanis virágzását a város, azóta nem történt nagyobb változtatás az épületek kinézetén. Viszont így megtartva régi arcát manapság a turizmusból fenn tudja tartani magát a város. Vasárnap pedig Antwerpenbe látogattunk, ahol szintén sokat sétáltunk és ott sem kellett csalódnunk a szemünk elé táruló látványon. Ugyanis volt szerencsénk a híres Rubens festő otthonát, a város – és az azt keresztül szelő Schelde folyó – alatt megépített alagutat, majd a szó szerinti fordításban „A Kő” nevezetű erődöt is megtekinteni. Utána pedig a város két leghíresebb katedrálisát látogattuk meg, a második a város főtere mellett épült. Nem ejtettem azonban szót arról a számomra lenyűgöző tényről, ami a város pályaudvarát jellemzi. Ugyanis az egy dolog, hogy túlzóan hatalmasra (75 méter!) sikeredett a kupolája, az igazán érdekes benne az, hogy nem széltében, hanem magasságában építették meg a vágányokat. Igen, a 14 vágányból 6 érkezik a földszinten, 4-4 pedig a -1 és -2 szinten. Úgyhogy ezekkel az élményekkel megpakolva tértünk vissza Brüsszelbe, ahol már nagyon vártak a gyerekek, hogy menjünk velünk a játszótérre. Valami hihetetlenül felszerelt játszótérre mentünk, mondtam is nekik, hogy én nagyon örültem volna, ha ilyen játékaink lehettek volna, amikor én kisebb voltam – nem mintha nekem bármi problémám lett volna a gyerekkorommal, de azért ez egy egészen más kategória volt. Nagyon jól összebarátkoztam a két kisgyermekkel, jókat játszottunk, jól éreztük magunkat. Ahogy ez elmondható az egész hosszúhétvégére is, amit ott töltöttem Brüsszelben, a szüleimmel is nagyon jó volt találkozni, de az élet nem állt meg, és hétfőn reggel már jöttem is dolgozni.

Azonban már a vonaton éreztem, hogy valami betegség most már nem, hogy bújkál bennem, de a felszínre is tör, ennek megfelelően délután komoly fejfájással és orrfújással már nem is akartam tovább fertőzni a kollégákat. Úgy döntöttem tehát, hogy inkább kipihenem magam rendesen otthon, ami az ezt megelőző időszakban nem nagyon volt kivitelezhető. Kedden nem is tudtam volna még munkába menni, akkor még komoly fejfájásban volt részem, szerdán pedig még nagyon fertőző lehettem, így akkor is otthon maradtam. Sokat is szellőztettem, hogy a betegség kiszálljon a lakásból, de csütörtökre már abszolút jól voltam és tudtam menni, folytatni a munkát. Írtam is még aznap Ivánnak, hogy szeretnék vele találkozni és elbúcsúzni rendesen személyesen, mivel tudtam, hogy valamikor február végén hagyja el – egy időre legalábbis biztosan – Németországot és mindenképpen akartam még neki sütni néhány palacsintát köszönetem jeléül. Azonban azt mondta, hogy a csütörtök nem jó neki, a péntek pedig már a pakolással fog neki telni, mivel szombat reggel hagyja el az országot, de megkérdezte, hogy ugye nem baj, ha hazavinné a családjával megkóstoltatni a palacsintát. Mondtam, hogy ennek semmi akadálya, csak akkor szombat reggel fogom elkészíteni a palikat, hogy a 10 órás utazást biztosan kibírják.

Ebben is maradtunk, hogy szombat reggel találkozunk és 07:00-ra átviszem a palacsintákat, azonban pénteken délután csöngetnek az ajtómon és Iván volt a folyosón két hatalmas dobozzal. Beinvitáltam és megkérdeztem, hogy miket hozott. Elmesélte, hogy ezek azok a tárgyak, amiket ő már nem tud hazavinni hely és igény hiányában, de ha én bármit tudok használni belőle, akkor éljek a lehetőséggel. Nagyon-nagyon megköszöntem neki és már ültettem is volna le, hogy azért gyorsan csinálok neki még aznap is egy pár palacsintát, nem tudott maradni, mert mennie kellett pakolni. Így még péntek este kikevertem a palacsinta tésztáját, hogy szombat reggel már csak kisütni kelljen őket. 06:30-kor ébredtem is, és nem sokkal 7 után el is készültem a 11 palival, és nagy boldogan viszem át őket, becsöngetek Ivánhoz, de semmi válasz. Gondoltam még pakol, és nem hallja, becsöngettem, kopogtam még egyszer 5 percre rá. Semmi válasz. Lementem megnézni a mosókonyhába, a garázsba, sehol se találtam Ivánt. Írtam neki üzenetet, és ekkor támadt bennem egy furcsa gondolat, ugyanis azt láttam, hogy legutóbb 04:02-kor volt elérhető a program szerint. De próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, és tehetetlenségemben írtam Uwe-nak, aki jött érte kivinni őt a reptérre, hogy ő tud-e valamit az Ivánról. Írta, hogy 5 percen belül érkezik, ekkor megnyugodtam, hogy nem ment még el Iván, de azt is írta, hogy nem tud róla semmit. 5 percre rá valóban megérkezett Uwe, de jött vele Andrea és Janis is, jöttek ők is elbúcsúzni a mexikóitól, én meg nagyon örültem, hogy láthattam őket. Nem tudtunk mást tenni, újra kopogtunk az ajtaján – semmi válasz. Már azon gondolkoztam, hogy kimegyek és benézek az ablakán, hátha látok valamit, amikor egyszer csak kinyílik az ajtó és Iván abszolút kialvatlanul fáradt szemekkel, rekedt hangon sűrű bocsánatkérésekkel közli, hogy elnézte az időt, és kér 15 percet a csomagjai elkészítéséhez. Bevallom nagyon naivan azt hittük, hogy tényleg 15 perc lesz, még egyszer mondom, azt hittük. 25 perc múlva aztán nyitja is az ajtót, hogy bepakolja a csomagokat a kocsiba. Bepakoltunk, de mondta, hogy még kell neki 15 perc, kérdeztük, hogy segíthetünk-e valamit, mondta, hogy köszöni, de nem, és hogy sietni fog. Mire mondták Andreáék, hogy akkor ők megreggeliznek addig az autóban, ezt azonban nem hagytam és mondtam, hogy jöjjenek át hozzám! Így is tettek, behozták a korábban megvásárolt reggelit és gyorsan adtam minden evőeszközt, tányért hozzá, hogy mégis csak kényelmesebb legyen, mint szalvétáról kézzel enni. Megmutattam közben a lakásomat nekik, és ők is konstatálták, hogy valóban remek lakhelyet biztosít számomra a Telekom. Aztán kérdezték, hogy mi található abban a dobozban, amit a kezemben hordoztam addig, elmondtam, hogy készítettem palacsintát Ivánnak és ezzel nagyon felcsigáztam Janis kíváncsiságát. Mondtam, hogy amennyiben kér, szívesen készítek neki is egy párat. Hát lehet egy ilyen ajánlatot vendégként elutasítani? Nagy ugye, hogy nem! Janis sem tette, boldogan elfogadta a felajánlást és nekiálltam aznap másodjára palacsintát sütni, bevallom ez még nem fordult velem elő, hogy szombat reggel 8 órakor másodjára állok neki palacsintát sütni, de egyszer ezt is el kell kezdeni. Úgyhogy kikevertem gyorsan a tésztát, és ha már sütöttem, akkor Andreának és Uwe-nak is készítettem párat. Észre sem vettem, mivel mindig dobálva szoktam fordítgatni a palacsintát, de Janis-nak rögtön megakadt rajta a szeme és felcsillant a két szeme, hogy ő is kipróbálná a dobálását. Természetesen megteremtettem neki a lehetőséget és mondhatom nagyon ügyes volt ahhoz képest, hogy életében először csinálta, egyszer nem ejtette le. Utána már csak a minőség-ellenőrzés maradt hátra és azt állapították meg, hogy sokkal finomabb az itt kapható Crépes-nél, ami ráadásul 4€ a központban, ami nem is kicsi rablásnak minősül véleményem szerint – de ha valaki ennyiért is megveszi, akkor egészségére. Úgyhogy Andrea gyorsan el is kérte a receptet, én pedig igyekeztem úgy lediktálni azt, hogy közben minden apróságra felhívjam a figyelmet. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire egyszerűnek tűnik a palacsinta elkészítése, de mégsem az! Nagyon kíváncsi leszek, hogy miképp fog sikerülni nekik. Szépen megreggeliztünk, és fél 10-kor csöngetett Iván, hogy elkészült. Nem vettünk végül érzékeny búcsút egymástól, mivel abban maradtunk, hogy kapcsolatban maradunk és csak egy időre válunk el egymástól, de nagyon megköszöntük egymásnak, hogy ilyen sokat segítettünk egymásnak és pusztán azt, hogy ilyen jó barátokra leltünk egymásban. Iván azóta már megérkezett Mexikóba, a családjának nagyon ízlett a palacsinta, úgyhogy nagyon örültem ennek, annak viszont nem, hogy véget ért egyelőre Iván németországi pályafutása, de a legjobbakat kívánom neki a továbbiakra. Az ezt követő héten végig a munkával voltam elfoglalva, sok különleges dolog nem történt velem, így nem is tudok sok újdonságról beszámolni. Azonban most pénteken (március 6) Magyarországra repülök egy hétre, úgyhogy a legközelebbi bejegyzésem ismét sokára várható, de mindenképpen írok majd, ha visszajöttem és valami érdekesség történik velem. Nagyon örülök, hogy elolvastátok soraimat, remélem, hogy legközelebb is olvasóim között tudhatlak majd Benneteket. Vigyázzatok magatokra! Üdv,

Üdvözlet! Örömmel jelentem, hogy a karnevál utolsó – és egyben legjelentőségteljesebb 5 napja – teljes gőzzel kezdetét vette! Most már én is a saját szememmel tapasztaltam azt, amiről a kollégák az elmúlt hetekben folyamatosan beszéltek. Azonban ne fussunk rögtön a legvégére (nem is tudnánk, hiszen még mindig tart a karnevál), kezdjük az egészet az elejéről. Az egész a keddi röplabda edzésen indult, amikor is az edzőnk bejelentette, hogy jövő kedden nem lesz megtartva – természetesen a karnevál miatt – a röpi. Itt már aztán tényleg én is komolyan kezdtem érezni, hogy itt valóban mennyire sokat számít a karnevál az embereknek. A szerdai nap után elindult a szezon. A történelem folyamán a karnevál mindig pénteken kezdődött és hamvasztó szerdáig tartott, azonban az emancipáció következtében a csütörtöki napot kisajátították maguknak a hölgyek, egy nappal megtoldva (amolyan -1. napot tartva) a karnevált. Az elkövetkező sorokban csak a csütörtöki napomról fogok írni nektek, hatalmas élmény volt számomra. Reggel kicsit később indultam el, mint szoktam, pedig nem sokat akartam pepecselni az én jelmezemmel – amit Facebookon láthattatok. Igen, mindenképpen valami olyan maskarán törtem a fejemet, amit itt gyakorlatilag egyedül én viselek majd és utalok is vele a származásomra. Azonban mint később megtudtam ez a viselet nem csak a magyar parasztemberek viselete, de erről majd a maga idejében. Tehát már reggel beöltözve indultam a munkahelyemre, azonban valóban azt tapasztaltam, amiről sokan beszéltek már: már az utcán is gyakorlatilag csak olyan embereket láttam, akik valamilyen jelmezt öltöttek magukra. Arról már nem is beszélve, hogy belefutottam egy óvodás csoportba a 66-os járaton, akik csak erősítették a jelmezes képet. Ettől függetlenül még a villamos vezetőjének is megfigyeltem a pilóta sapkáját és bár nem szálltunk fel, gyorsan beértem a munkahelyemre. Már a portán is széles mosollyal fogadták a jelmezemet, nem is beszélve a közvetlen kollégáimról. Mindenkinek elmeséltem, hogy én egy magyar parasztember vagyok, aki a földeken dolgozom és megpróbáltam elég műveletlen akcentussal tenni mindezt, nagy mosolyt csalva ezzel az arcukra. Katja angol királynőnek öltözött, Uwe K. pedig egy hawaii-i turistának. Valami félelmetesen jól sikerült mindkettejük maskarája, és persze eljátszottuk minannyian a jelmezünknek megfelelően a szerepünket a reggeli forró ital fogyasztása adta helyzetkomikumban. Mivel egyébként elég ritkán fordul elő, hogy Erzsébet királynő egy magyar földmunkással és egy hawaii-i turistával fogyasszon kávét. Mondtam is neki, hogy én úgy tudom a királynő teát iszik tejjel, nem nagyon rajongott az ötletért, ennyire azért kitért a szerepéből, de mivel ő volt a királynő, ezért ezt megengedtük neki. Rengeteget nevettünk már ott, de utána jöttek még csak a többi kollégák és bár a hangulat egyáltalán nem ilyen volt, mégis dolgozni kellett egy kicsit. Azonban sokkal nehezebben veszik komolyan a kollégák a másikat, amikor ilyen jelmezeket viselnek, úgyhogy érezhetően sokkal könnyedebb volt a légkör még a szokásosnál is. Mario is jött aznap az irodába, és szokás szerint köszönt nekem reggel, majd ment tovább az irodája felé, de hallottam, hogy két lépés után megtorpant és elindult visszafele. Ugyanis meglátott engem a szeme sarkában, és én nem úgy néztem ki, mint általában. Elmeséltem, hogy ki jött ma Bence helyett dolgozni, jót nevetett, gratulált a jelmezemhez és ment dolgozni. Azonban nem telt el két perc sem és visszajött, hogy elmesélje azt, hogy ő egy kis német faluban született és nevelkedett, ahol pontosan olyan öltözékű és kinézetű emberek éltek, mint amilyennek én is öltöztem. Ez azért esett különösen jól nekem, mivel ezzel először is ráerősített, hogy valóban jól sikerült beöltöznöm, másrészt pedig ezzel az őszinte megnyilvánulásával közelebb kerültünk egymáshoz, ugyanis eddig a munkahelyi dolgokon kívül nem nagyon tudtunk beszélni egymással. Uwe K. pedig megjegyezte, hogy a sok korábbi Exchange dolgozó közül én vagyok az első, aki beöltöztem karnevál idején. Ilyen jó hangulatban telt a reggel, így nem csoda, hogy gyorsan el is jött az ebédidő. A képen nem látszik, hogy utána felvettem egy nyakkendőt magamra, ugyanis kíváncsi voltam, mi történik vele. Ez most elég furcsán hangozhat, ha valaki nem tudja, hogy miért írom ezt, de sajnos bekövetkezett, amitől tartottam: levágták a nyakkendőmet. Nem is véletlenül, abszolút szándékosan történt mindez és a tettes nagyon örült is annak, hogy még a nap folyamán nem vágták le a nyakkendőmet, így következhetett be az, hogy ő részesült ebben a megtiszteltetésben. Ugyanis itt egy olyan tradíció is kialakult az évek során, hogy a hamvazószerda előtti utolsó csütörtökön (Weiberfastnacht) a nők levágják a férfiak nyakkendőit és mint skalpot kitűzik a ruhájukra. Az egészt történet oka egy jól öltözött ámbár tájékozatlan belga úr volt, aki Liége-ből Aachenbe utazott várost nézni. Ez egy – feltehetően már a pohár fenekére néző – idős hölgynek nem tetszett és ollóval rátámadt az úrra, hogy levágja a nyakkendőjét, amit sikerült az úrnak megakadályoznia, és ez a nyakkendő a mai napig megtekinthető egy a helyszínhez közeli kocsmában. A történet bejárta az egész vidéket és szokássá nőtte ki magát, úgyhogy én pedig ki akartam próbálni, valóban tartják-e még a szokást. Nem is kellett csalódnom. A kasszában a hölgy úgy megörült nekem és a nyakkendőmnek, hogy el sem engedett, rögtön hozott egy ollót és lenyisszantotta a nyakkendőm szebbik felét. A történethez hozzátartozik, hogy egy puszival kárpótolják a levágott nyakkendőjű férfiakat. Így az ebéd is vidám hangulatban telt, majd délután 1 órakor mentünk át a Zentrale (központi) épületbe, ahol már javában tartotta a karneváli hangulat. Egy hatalmas előteret képzeljetek el, zsúfolásig megtelve jelmezbe öltözött emberekkel, eléggé vidám állapotban. Ugyanis itt tényleg nem spórolnak az alkohollal, hatalmas mennyiségű italt fogyasztanak ez alatt a pár nap alatt. Az előtérből pedig egy nagy előadó terem nyílt, színpaddal és élő zenével, gyönyörűen feldíszítve lufikkal, rengeteg reflektorral különböző fények segítségével teremtve remek hangulatot. Kis idő elteltével jött is az első fellépő csapat, akik az ekkor hagyományos akrobatikus, látványos táncot mutatták be. A bevonulás már elég sokat sejtetett a produkcióról: a fiúk vállán egyensúlyozva álltak a lányok, így sétáltak (!) be a táncparkettre. Fantasztikus hangulat honolt a tánc során végig, melyben úgy dobálták, ugráltatták a lányokat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Hihetetlen kiemeléseket, dobásokat és térbeli formákat jelentettek meg a nagyérdeműnek, élmény volt nézni. Láthattunk dupla szaltót úgy, hogy három fiú bakot tartott kezéből ugrott a lány, na persze a fiúk is segítették az ugrásban. Egyrészt le a kalappal a lányok előtt, ahhoz, hogy valaki hosszú másodpercekig két, illetve egy lábon (a másikat az égbe emelve) állni valakinek a vállán, na ehhez tényleg komoly egyensúlyozási technika és gyakorlás kell. Másrészt pedig a fiúk előtt is, ugyan nem voltak nehezek a lányok, de amikor már 3 szintes piramisban állnak a válladon, úgy mosolyogva megtartani a lányokat, az nem egy egyszerű feladat, komoly erőnlét kell kozzá. Az egyik kolléga mesélte, hogy egy ilyen csapat egymás után van, hogy 8, azaz nyolc előadást is megcsinál zsinórban. Lenyűgöző volt! Utána folytatódott az élő zene, de nem sokkal később érkezett az est egyik sztárvendége, Axel Fischer. Én nem ismertem eddig a munkásságát, de nagyon fülbemászó, vidám dalokat énekelt. Remekül vonta be a közönséget, akik persze kellettek hozzá, ugyanis kívülről tudták a számokat. Sokat énekeltette a közönséget, Uwe is többször megmutathatta a szövegbiztosságát, remekül vizsgázott, mindig tudta, mit kell énekelni. Az előadása után dedikált és CD-t is árult, mire Mila, a perui kolléga, akivel egyszer már Uwe-nál megismerkedtem, megvett nekem egy CD-t. Hatalmas gesztus volt ez, nem is tudtam hirtelen mit mondani, elképesztően jólesett a kedvessége! Természetesen megígértem, hogy igyekszem megtanulni a számokat kívülről, ez a minimum, amit tehetek cserébe. Utána folytatódott még az élő zene, de Uwe-nak sajnos mennie kellett, mivel ő másnap korán indult síelni Ivánnal és a családjával. Mi még tovább táncoltunk és énekeltünk Michaellel és Milával, egészen 5 óráig, amikor is véget ért az élő zene. Ki is táncoltuk magunkat egész napra és már azon voltunk, hogy indulunk, amikor kifele menet összefutottunk Ivánnal, a mexikói kollégánkkal. Abszolút véletlen futottunk össze vele, de viccesen jött ki a helyzet, mivel pont 4 nemzet képviselője volt jelen, egy perui, egy mexikói, egy német és egy magyar. Mire Iván meglátott egy kollégát, aki pedig Mongóliából jött Németországba 20 évvel ezelőtt, és bemutatta a multi kulturális csapatunknak. Ő pont Dschingis Khannak öltözött, csak sajnos nem volt nála bajusz, én pedig rögtön felajánlottam, hogy nálam van extra, szívesen adok neki. Nagyon örült, hálásan elfogadta, és elkezdtünk beszélgetni. Elmeséltem, hogy én ki vagyok, és hogy szívesen maradnék is, ha lenne valami fix álláslehetőség. Mondta, hogy ő most nem tud konkrétumot, de majd megkérdezi a kollégáit. Nagyon megköszöntem neki, visszatértünk a csoporthoz, ami akkorra már további két fővel bővült, Iván újabb mexikói kollégákat látott meg, és invitálta őket a csoportunkhoz. Az elkövetkező percekben pedig az új kollégák is behívták az ő ismerőseiket, így vírusként kezdett terjedni a csoportunk létszáma, megszámoltam, 16-an voltunk legtöbben. Ekkor fotó következett, majd elkezdtek szépen lassan lemorzsolódni az emberek, de valahogy mindig jöttek újak, aztán visszanéztek a régiek. Utána újabb fotó következett, és ez így ment egészen 3 (!) órán keresztül. Én mindenkinek elmeséltem türelmesen a történetemet, hátha valaki tud nekem ajánlani egy pozíciót, hatalmas ereje volt így megismerni ismerősöket az ismerősökön keresztül, mivel rögtön egy bizalmi helyzet alakult ki az eddigi vadidegen emberrel. A világ minden részéről voltak ott kollégák, a szó legszorosabb értelmében. Meg is beszéltük, hogy akár egy 10 évvel ezelőtt ez az egész „multi-kulti” társaság elképzelhetetlen lehetett volna, ma pedig már természetessé vált. 20:30-kor pedig Ivánnak indulnia kellett, de én is nagyon elfáradtam, gyakorlatilag 13:00-tól talpon voltam, kitomboltam magam, utána pedig 3 órán keresztül csak álltam és beszélgettem új emberekkel. Azzal váltunk el, hogy reméljük jövőre mindnyájan újra találkozunk itt. Remélem. Az viszont ahogy a címben utaltam rá egyértelműen kiderült már a -1. napon, hogy a karnevál nagyon nem egyenlő azzal, amit mi farsangnak hívunk. Ez itt sokkal, de sokkal több. Ezzel most búcsúzom tőletek egyelőre, a hétvégén nem fogok tudni írni, jövő héten igyekszem beszámolni az előttem álló programokról. Vigyázzatok magatokra, ciao!

Sziasztok! Újabb hét, újabb történések – no meg persze a szokásos programok. A hétfő még viszonylag csendesen telt, - főképp azért, mivel alig voltunk bent páran az irodában – de ennek ellenére munkában nem szűkölködtem így sem. Egymás után jöttek a spontán feladatok, de mellette nem maradtak el a szokásos havi riportok frissítései sem. Otthon pedig a szokásos palacsinta nem maradhatott el.

A keddi napom, amely a héten rendhagyó módon nem a leghosszabb munkanapom volt a héten, olyan gyorsan telt el, hogy szinte fel sem tekintettem a munkáim közül és már úton is voltam a röplabdára. Az itteni röpi edzéseimet tekintve most voltunk a legtöbben, 17-en, tehát még kettő emberrel többen, mint előző héten. Ez azt jelentette, hogy majdnem 3 teljes csapat kijött a jelenlévőkből. Remek játék volt, előtte jó kis kimerítő feladatok. Tényleg lenyűgöző, hogy hétről hétre mindig más és más feladatokat csinálunk, hatalmas fantázia kell hozzá ezeket kitalálni.

Szerdán felgyorsultak a dolgok, ugyanis egy kolléga írt nekem, hogy megkapta az önéletrajzomat egy kolléganőjétől. Azt írta, hogy nagyon tetszik neki, amit olvas rólam és elküldött egy állásajánlatot, amiről kérdezte a véleményemet. Abszolút tetszett nekem az állás, rögtön vissza is írtam neki, hogy megfelelő lenne számomra. Egyúttal kérdeztem is, hogy miképp megy tovább a folyamat, jelentkeznem kell-e a belsős rendszerben, vagy ez nem szükséges. Mire azt válaszolta, hogy előbb egyeztetnie kell a HR-rel, utána jelentkezik majd. Délután vártam a levelét, de nem írt még, úgyhogy dolgoztam tovább. Szerencsére nem unatkoztam szerdán sem ilyen szempontból sem, Uwe K. és Uwe H. is bőven adott munkát, melyeken szívesen munkálkodtam.

Csütörtök lett a hét leghosszabb napja, és ezt tudtam már előre. A nap folyamán visszaírt a kolléga előző napról, hogy sajnos az ő részlegükön nem tudnak fogadni external, vagyis külsős kollégát. Mivel hiába vagyok a Magyar Telekom munkavállalója, a Deutsche Telekomon kívüli, de a leányvállalatokban dolgozó kollégák külsősöknek számítanak. Sajnálkozott, de még egyszer kiemelte, hogy tényleg kár, mivel nagyon tetszett neki a CV-m. Nekem pedig az esett igazán jól, hogy egyrészt teljesen magától írt nekem, holott ez nem lett volna egyáltalán dolga, másrészt pedig az, hogy akkor ezek szerint az én önéletrajzom elkezdett vándorolni a német kollégák között, ami egy jó jel. Fél 5-ig dolgoztunk és aztán közösen útra keltünk. Ugyanis Düren városába tartottunk, a német elsőosztályú Düren – Coburg röplabda mérkőzést megtekinteni. A meccs 20:00-kor kezdődött, de számolni kellett 1 óra dugóban állással. Ennek megfelelően pontban 19:43-ra értünk a helyszínre, tökéletes időzítés volt tehát. A belépő 9€ volt, viszont ezért cserébe 2 és fél órányi tömény élményt kaptunk, úgyhogy abszolút megérte az árát! Nagyjából 500 ember volt kint a helyszínen, hatalmas hangulatot teremtve Már az elején a hangosbemondó mindkét csapat tagjait bemutatta, először persze a vendégeket, majd a hazaiakat. Utóbbiak hatalmas tapsvihar közepette léptek a pályára az öltözőből, a törzsszurkolókkal lepacsizva. Majd elkezdődött a mérkőzés. Hatalmas iram volt, tényleg elsőosztályú színvonalon zajlott a találkozó, nagyon szoros volt végig az állás az egész mérkőzésen. A labdamenetek között pedig a hazai csapatnak a szemszögéből megfelelő zenét játszottak: amennyiben a hazaiak szereztek pontot örömzene szólt, ha a vendégek, akkor ment a „schade, schade...” (kár, kár…) dalbejátszás. A szünetekben is végig szórakoztatta a nagyérdeműt a hangosbemondó, igazán profi volt a szervezés. Fél 11-kor pedig megnyerte a Düren a mérkőzést és sietve elindultunk haza, mivel másnap ugyanúgy ment tovább az élet és a munka.

Ami számomra csak 12-ig tartott, ugyanis szokás szerint már itthon ebédeltem pénteken. Remek ebédet készítettem magamnak, kimostam közben és megkezdődött az utolsó „átlagos” hétvégém februárban. Sok sportot néztem: Chelsea nyert az Aston Villa otthonában, német elsőosztályú mérkőzéseket, Snookert, vasárnap pedig az Afrikai Nemzetek Kupáját. Ez utóbbi borzalmasan gyenge volt, nem csak a döntő, az egész torna nézhetetlen volt egy-két lecsúszott találatot leszámatva. Mindegy, a lényeg, hogy nagyon jót pihentem a mostani hétvégén is, az előttem álló hétvégék teljesen eltérőek lesznek. Részleteket azonnal csak később írok, nem lövöm le előre a történéseket. Annyit viszont elárulhatok, hogy remek hétvégék következnek számomra, nagyon várom őket! Addig is kívánok mindenkinek szép hetet, vigyázzatok magatokra.

Üdv a fedélzeten, remek hetet zártam ismét bonni tartózkodásom alatt, lássuk a részleteket.

Kedden – ahogy már nagyon lógott a levegőben – felgyorsultak az események. Kikerültek a végleges decemberi adatok, így megkezdődött a nagy munkadömping. Azonban ezzel párhuzamosan Uwe is megkért egy prezentáció összeállítására. Így már kedden ment a multitasking, tehát egyszerre több feladatot is végeztem. Mindegyik sürgős volt, mivel a szokásos havi riportok ilyenkor már régen készen szoktak lenni és bár most önhibánkon kívül nem tudtuk elkészíteni őket (mivel ugye csak most adták ki az előző havi adatokat) lassan már a januári adatokkal kell dolgoznunk. Uwe kérése pedig azért volt fontos, mivel a 2014 év végi adatokra nagyon kíváncsiak voltak a felsővezetők, így szó szerint egyszerre kellett a két feladatot végezni. Azonban amikor benne van az ember, akkor fel sem tűnik neki, hogy hirtelen el is telt a nap és amikor már feleszméltem, akkor úton voltam a vonaton Linz felé röplabdára. Amíg várakoztam a játékra, betértem a helyi Norma nevezetű üzletbe és ott találkoztam a Facebookon látható képpel, nagyon meglepődtem, hogy kis hazánkat képviseli az egyik termék, de jó érzéssel töltötte el a szívemet. A mostani héten több új játékost is köszönthettünk köreinkben, de a régiek is szép számban jelentek meg, így eshetett meg az, hogy olyan sokan voltunk, mint korábban még sosem, 15-en. Ez azt jelentette, hogy sokkal többet edzettünk és csak két szettet játszottunk, mivel így is folyamatosan 3 embernek kellett ülnie. Ennek ellenére élvezetes és szoros játszmák voltak, élveztem mint minden héten a játékot.

Szerdán folytattam mindkét feladatot, mivel Uwe kért változtatást, a havi riportban pedig még bőven volt mit tenni. Gyorsan elvégeztem Uwe kérését, elküldtem neki, de nem telt el újabb 5 perc, mire jött az e-mail, hogy még egy dolgot kellene változtatni. Így megcsináltam azt is, de ezt még kétszer eljátszottuk. A végén pedig nagyon hálás köszönő levelet írt nekem Uwe, köszönte a pontos munkámat és a türelmemet is, hogy az egyenkénti kéréseket ilyen gyorsan abszolváltam. Nagyon jólesett a visszajelzése, így utólag visszagondolva tényleg jobb lett volna, ha összegyűjtötte volna a kéréseit és egy levélben küldi el, de én nem is gondoltam rá, és egyáltalán nem vettem magamra, hogy gyakorlatilag apróságokat kell változtatgatnom. Úgy voltam vele, hogy türelmesen végzem a munkámat és ha újabb változtatás szükséges, akkor újra megnyitom. Utána tényleg szóban is ráerősített, hogy már ő sajnálta, hogy ennyiszer kért változtatást, mire mondtam, hogy ezzel semmi baj nem volt az én részemről. Az ebéd szerdán rendhagyóra sikeredett, ugyanis Axel Stumpf, a beszerzési osztály vezetője születésnapja alkalmából meghívott bennünket egy közös ünneplésre. Rengeteg embert zsúfolódott össze az egyik tárgyalóterembe, tényleg alig fértünk el. Nagyon kedves kis köszöntőt mondott először Axel, aztán pedig az egyik közvetlen kollégája, majd átadta ez utóbbi az ünnepeltnek az ajándékot, amibe még előző héten én is beleadtam. Utána alkalmunk volt ott megebédelni, mivel előkészítettek nekünk gulyás- és paradicsomlevest, illetve nagyon finom hússal és sajttal töltött croissant-t. Számomra pedig ez volt a tökéletes alkalom találkozni azzal a kollégával, Marcoval, akinél két hete jártam a nemzetközi pozíció kapcsán – ugyanis azóta nem kaptam visszajelzést tőle. Be is vált a jóslatom, eljött Marco is az ünneplésre, így meg is szólítottam és beszélgetésbe elegyedtünk. Érdeklődtem, hogy van-e valami fejlemény a pozíció kapcsán, meg tudjuk-e tartani a második beszélgetésünket a kollégájával? Mondta, hogy minden további nélkül, foglaljak le egy időpontot a naptárjukban. Az összejövetelt követően így is tettem, jövő héten találtam egy időpontot, ami mindhármunknak szabad volt, azonban úton hazafelé még éppen láttam a visszajelzésüket, hogy nem lesz jó az időpont, nézzünk másikat.

Így csütörtök reggel néztem is egy másikat, sajnos jövő hétre már nem láttam másik szabad időpontot, így kénytelen voltam a rá következő hétre lefoglalni egy órát a naptárjukban. Azonban arra is azt a visszajelzést kaptam, hogy nem lesz jó, viszont a mai délutánjuk felszabadult. Így rögtön le is csaptam rá, az igazat megvallva nem is reméltem, hogy ilyen hamar lehetőségem lesz velük újra beszélni. Napközben nagyon hajtós feladataim voltak, többekközött az egyik havi riportot aktualizáltam, de voltak ad hoc kérések is, így gyorsan eljött a 15 óra, a találkozó ideje. Ahol nagy mosollyal fogadtak is és nagy meglepődésemre angolul kezdtek el velem beszélni. Én úgy vagyok vele, hogy amilyen nyelven beszélnek hozzám, én úgy válaszolok, így a megbeszélés alatt végig angolul beszéltünk. Felvázolták őszintén a helyzetet, ami egyrészt jó, másrészt rossz. Azért rossz, mivel több felsővezetői döntésnek kell még megszületnie a pozíció kapcsán, tehát még rengeteg kérdőjel van. Viszont ez jó is, mivel még gyakorlatilag a pozíció kiírása előtt lehetőségem van bekerülni a (most még jelenleg nem is létező) csapatba, úgyhogy mindent megteszek, hogy ez ne csupán lehetőség maradjon, hanem valóra is váljon. Nagyon jó hangulatú beszélgetésen vettem részt, Till is (a harmadik kolléga) abszolút kedvesen és nyitottan fogadott engem. Azzal váltunk el egymástól, hogy továbbra is tartjuk a kapcsolatot és bízunk abban, hogy mihamarabb megszületnek majd azok a várva várt döntések. Ennek érdekében azonban nem csak ülök és várni fogok, hanem lépéseket is próbálok tenni, méghozzá újabb munkaebédre jelentkeztem be Axel Stumpfhoz még csütörtök délután. Aztán egészen fél hétig Richarddal dolgoztunk együtt és onnan együtt mentünk a kocsijával Linzbe. Ugyanis Uwe meghívott bennünket tollasozni és egészen 19 órától 21-ig gyűrtük egymást. Nagyon intenzív, nagyon fárasztó volt, több pálya volt egymás mellett, így lehetőségünk volt egyszerre párost és/vagy egyéni játékra is. Remek élményben volt tehát részünk és még fizetni sem kellett érte, úgyhogy minden szempontból megérte a szintén késői hazaérkezés.

Pénteken már sokkal kevesebb munkám maradt, Richárddal még befejeztük a csütörtök este félbehagyott munkát, és az ebédemet már otthon fogyasztottam. Megkezdődött a jól megérdemelt hétvége, ami most is a szöges ellentéte volt a munkahétnek, gyakorlatilag a pihenésen és a németül tanuláson kívül nem sokat tettem. Azonban ennek köze volt az időjárásnak is, amit meg is osztok veletek. Ugyanis a héten többször is igen szélsőséges viszonyokban volt részem, olyan, mint Magyarországon eddig soha. Ugyanis bár szombaton szép napra virradtam, percek alatt hatalmas esővihar kerekedett. Ám ez semmi, kedden és vasárnap is előfordult az, hogy szikrázó napsütést követően (úgy, hogy egy darab felhő nem látszott az égen) 10, azaz tíz (!) perc alatt beborult és elkezdett szakadni a hó. Ez tartott egy olyan 5 percen keresztül, majd újabb 10 perc múlva ismét felhőtlenül derült ég tárult elénk. Számomra ez lenyűgöző volt, a helyiek már hozzászoktak, de azt mondták, hogy inkább áprilisban szokott ez sűrűn előfordulni, nem január végén, illetve február elején, mivel ma már február első napját írtuk.

Így nagyon szép februárt kívánok minden kedves olvasómnak, igazán megtiszteltek a figyelmetekkel, csak pozitívan álljatok mindenhez és a jó dolgokra koncentráljatok, így a boldogságot fogjátok bevonzani!

Sziasztok!

Üdvözlöm a legkitartóbb olvasókat, akik még most sem adták fel és hétről-hétre virtuálisan meglátogatnak és azokat is, akik csak most kapcsolódnak be soraim olvasásába, előbbi és utóbbi esetén is nagyon megtisztelő a gesztus, köszönöm a figyelmet.

Előző héten kevesebb történés volt a korábbinál, így most csak egy rövid bejegyzés keretein belül szedem össze a legfontosabb történéseket. Most nem napok szerint, hanem tematikusan szedtem csokorba nektek az elmúlt hetemet, lássuk hát.

Munka

Igen, mindig először a munka, aztán a szórakozás, sosem felcserélendő a kettő. Tökéletesen illeszkedett az előző hetembe a munka, ott is lazább (nem laza, lazább) volt a munkatempó és a munka mennyisége is, bizonyos külső körülmények miatt. Ugyanis nagyon sok feladat elvégzéséhez szükség lett volna a decemberi végleges adatokra, de ez az egész hét folyamán (sőt, még a mai nap folyamán sem!) történt meg, pedig most már nagyon is január utolsó hetét írjuk. Rendes esetben a hónap 15. és 20. napja között meg szokott lenni az előző hónap végleges szummája, azonban most többekközött a karácsonyi és az újévi betegséggel egybekötött szabadsághullám(ok) miatt nagy csúszásokkal küldték csak a kollégák a leányvállalatokban a decemberi adatokat. Ennek következtében ott tartunk, hogy lassan vége van januárnak, és még mindig nem tudjuk a pontos decemberi állást, ami égbekiáltó, azonban érthető. Jövő hónaptól kezdve minden rendeződni fog. Azonban nem állt meg teljesen az élet, több hosszabb feladattal végezni tudtam a hét folyamán, amikre nagyon jóleső visszajelzéseket kaptam. Egyet emelnék csak ki, Michael adott két nagyobb munkát is, amik annyira érdekeltek engem, hogy nem hagytak nyugodni és még aznap végeztem velük. Ez persze elősegítette az ő továbblépését is, úgyhogy nagyon hálás volt, úgy is küldte el a levelet Máriónak (a főnökünknek), hogy az én gyors és pontos segítségem nélkül nem sikerül volna ilyen sebesen végezni a feladattal – és belerakott engem másolatba. Ezzel a gesztussal egyszerre két legyet is ütött számomra Michael, egyrészt nagyon jó érzés volt tőle, ahogy kiemelte a munkámat, másrészt pedig hogy egyáltalán nem „sajátította ki” az érdemet, hanem Máriónak úgy küldte tovább, hogy annak én szerves része voltam.

Sport

Külön meg kell említenem, ugyanis az előző héttől kezdve újra elkezdődött a közös tollaslabda, aminek elképesztően örülök. Egyelőre még szerdán volt az edzés, és négyen vettünk rajta részt: Uwe, Michael, Richard és én. Remek kis megmozgató órán voltunk túl, egészen más izmokat vesz igénybe, mint a röplabda, másnap kicsit éreztem is a hátizmaimban a hatását. Azonban a mostani héttől kezdve csütörtökönként fogunk játszani, mivel Uwe meghívott minket Linzbe, ahol ő szokott tollasozni. A heti 3 egymást követő napon történő edzés sok lenne Uwe számára, – úgy, hogy minden nap ezen kívül még biciklivel megtesz napi 50 km-t, tehát eléggé érthető – így átraktuk a szerdai tollast a csütörtökre és ott Linzben egy másik csarnokban folytathatjuk majd a labda püffölését. A röplabda természetesen most is szuper volt, nem tudok róla rosszat írni – nem mintha szeretnék – továbbra is nagy élvezetet nyújt a játék öröme és a kemény edzés előtte. Minden egyes alkalommal valami kis apró újdonságot tanulok, amit a következő héttől kezdve próbálok beépíteni a játékomba, ott is jó visszajelzéseket kapok a csapattársaimtól, az edzőmtől. Ahogy a tollast követően is, mivel megkérdezték tőlem, hol és mennyit tanultam a játékot, ki kellett őket ábrándítanom, ugyanis sose tanultam röplabdázni, egyszerűen szeretem csinálni. Sajnos nem is volt annyi lehetőségem játszani rendes hálóval és vonalakkal, csak a baráti (családi) pötyögésből volt sok – lehet amúgy pont ezért maradt meg a játék szeretete. Emellett pedig minden este elkezdtem tornázni. Nagyon jó kikapcsolódás az esti TV-zés közben megcsinálni egy pár hasprés, fekvőtámasz és hátizom erősítő sorozatot, a sok mentális munka után fizikailag is elfárad az ember, és sokkal mélyebben alszik tőle, ajánlom mindenkinek!

Hétvége

A munka után édes a pihenés – főleg, amikor felhúztam szombat reggel a redőnyömet. Ugyanis arra ébredtem, hogy szakad a hó. Egészen délutánig el sem állt, szép nagy pelyhekben hullott alá, így belülről nagyon jó volt nézni, de most valahogy nem volt kedvem belefeküdni és angyalkát formálni. Lehetőségem lett volna rá, ugyanis tényleg egy olyan 5-6 cm vastagon megmaradt és a kertünkben sokáig szépen tisztán szinte csalogatott, hogy menjen ki az ember, de sikerült ellenállnom a kísértésnek. Így csak beltéri programok közül válogattam, ami tartalmazta a tenisztorna ausztráliai állomásának éppen aktuális mérkőzéseit. Így szerencsém volt látni a torna egyik legjobb meccsét, a Murray – Dimitrov összecsapást, klasszisok csatája volt. Mellette több filmet is néztem, csupa vígjátékokat. Abszolút 3 nyelvű hétvége volt, ugyanis németül, angolul és magyarul is néztem filmeket, nagyon kikapcsoltak. Most erre volt szükségem, ugyanis tudtam, hogy a soron következő héten extra energiákat kell majd módosítanom a munka frontján. Csendesen, de annál vidámabban telt a hétvégém, szokás szerint magam készítettem az ebédet, így anyagilag is a legjobban jöttem ki és abszolút az én ízlésem szerint fogyasztottam. Teljesen sikerült magam kipihennem az elmúlt két napban.

A mostani héten valószínűleg csak hétvégén fogok tudni írni, mivel ahogy a címben is utaltam rá rengeteg munkám lesz és a programok egyre csak sűrűbben jönnek, úgyhogy kívánok mindnyájatoknak csodálatos hetet és vigyázzatok magatokra!

Üdv újra a fedélzeten, remek hétvégén vagyok túl most is, mesélek róla! Pénteken délelőtt végig önállóan dolgoztam és sikerült is befejeznem az eltervezett munkákat, így kellemes érzésekkel hagytam ott a kollégákat délben. Méghozzá azért ilyen korán, mert szokásomhoz híven most is felhalmoztam annyi túlórát a hét során, hogy a péntekre csak egy fél munkanap maradt. Rögtön a kedvenc Curry Wurst helyemen fogyasztottam el az ebédemet, ami nagyon hiányzott már, elég régen ettem ott. Jelentem, a minőség és az ár is változatlan maradt tavaly óta – milyen furcsa, új év és az árak mit sem változtak, ilyen is létezik? (*** vigyázat, irónia! ***) Ezt követően gyorsan mentem a pályaudvarra, hogy megvegyem a jegyemet februárra, amikor Brüsszelbe megyek majd. Ott fogok találkozni szüleimmel, akik repülővel érkeznek majd oda és egy barátunk családjánál fogunk tölteni egy hosszúhétvégét. Azonban visszafele Brüsszelből nem sikerült megvennem a jegyet Bonnba, mivel ez a bonni iroda nem árusít nemzetközi jegyeket. Viszont nagyon segítőkész volt az értékesítő hölgy, mondta, hogy a kölni irodájukban meg tudom ejteni a vételt, vagy egyenesen Brüsszelben. Azért akartam ilyen korán megvenni, mivel minél korábban veszi meg az ember a jegyet, annál olcsóbban jut hozzá. Ez tipikusan arra nevel, hogy tudatosan tervezd meg az életedet, pontosan foglalj le mindent előre és így sokat spórolhatsz, ami nekem rendkívüli módon tetszik, mindig is tervező típus voltam. Ezt követően következett a bevásárlás hétvégére és a szokásos pénteki korai mosás, ami most kicsit vidámabbra sikerült a korábbiakhoz képest. Ugyanis amikor vittem már le a ruhákat a mosópincébe, éppen előttem ment egy a 30-as évet taposó férfi, aki pedig éppen végzett a mosással. Kipakolt és rakta át a szárítóba a ruháit én pedig pakoltam be az én ruháimat. Ekkor jegyeztem meg, hogy nem mindennapi látvány lehet ez, két férfi egymás mellett pakolgatja a ruháit és csinálja a házimunkát. Nevetett és megerősített, hogy elég bénán nézhetünk ki. A mosás után tanultam egy kis németet, két kedvenc sorozatomból is leadnak 3 részt egymás után hétköznaponként (The Big Bang Theory, How I met your mother) és mivel már korábban láttam ezeket többször is angolul, így pontosan tudom, hogy miket mondanak. Azonban pont azt figyeltem meg, hogy e nélkül is pontosan tudnám, hogy miket mondanak, érteném a vicceket. Este a szokásos családommal történő beszélgetés közben megnéztem a Snooker Masters negyeddöntő éppen aktuális mérkőzését, majd eltettem magamra, mivel tudtam, hogy szombaton hosszú napom lesz.

Így is történt, a hajnali 10 órai ébredést követően megreggeliztem még az ágyamban, de utána rögtön útra keltem. Bár nem az őszbe mentem víjjogva sírva kergetőzve, hanem Kölnbe, hogy megvegyem a jegyet Brüsszelből Bonnba. Szombaton csak 14 óráig volt nyitva a központi iroda, így nem akartam az utolsó pillanatra hagyni. Sikerült is bevásárolnom a jegyet és bár egy órával korábban indulok majd, mint terveztem, ez egyáltalán nem jelent problémát. Ha már ellátogattam Kölnbe, akkor nem hagyhattam ki a Dóm megnézetelét, még mindig lenyűgöz a hatalmas méretű építmény. Most nem tudtam az egészet belül körbejárni, mivel éppen Istentisztelet volt (apropó egy vicc, miért tartóztatták le a papot? Szer tartás miatt… elnézést mindenkitől, nem bírtam kihagyni) és lezárták szinte az egészet, csak egy kis szegletre engedtek be embereket – eszperente nyelven sem esne nehezemre nyelvelnem. Utána hazatértem és a Chelsea meccset egészében volt alkalmam megtekinteni. Nagyon büszke voltam a fiúkra, kitettek magukért és idegenben 5 gólt lőve és egyet sem beszedve meccset nyertek. 6 óra előtt pedig már csöngetett is Iván, hogy induljunk. Azonban előtte kaptam tőle egy mexikói recepteket tartalmazó könyvet, amit német nyelven írtak – karácsonyi ajándék gyanánt. Tőlem pedig jó pár darab Balaton szeletet kapott, így nemzeti kincseinket kicserélve indultunk útnak. Ugyanis Uwe meghívott magához minket, ráadásul fel is ajánlotta, hogy amennyiben nincs más tervünk, úgy ott is aludhatunk náluk! Elképesztően sokat jelentett ez a felajánlás is, nagyon boldog voltam, hogy ismét lehetőségem nyílt náluk aludnom. Úgyhogy fogtuk kerékpárjainkat és elmentünk az Olof-Palme-ig, hogy onnan csak egy villamossal eljuthassunk az S-Bahn csatlakozásunkhoz. Közben persze nagyon jót beszéltünk egymásról, a munkáról, az itteni illetve az otthoni létről. Ugyanezt folytattuk Uwe-ék házában, ahol most is csodásan szépen megterített asztal várt bennünket. Rögtön lehetőségünk nyílt az előétel elfogyasztására, de azt nem tudtuk, mit eszünk, ez volt az első dolgunk: kitalálni azt. Szépen felkarikázott bagettekre kőrözött színű krém volt egyengetve, illatra pedig nem tudtam volna megmondani, hogy mi az. Megkóstoltuk hát és nekem elsőre valamilyen paprika terméket tartalmazó ételnek tűnt, de nagyon távol jártam az igazságtól. Ugyanis lazackrémes falatkákat fogyasztottunk és meg kell valljam, igen ízletes volt! Egyszer ettem régebben lazackrémet, akkor még nem ízlett, de ebből is látszik, hogy az ember ízlése változik, mivel most nagyon ízletesnek találtam. Majd következett a főétel, ami nem más, mint Flammkuchen volt. Vékony pizzatésztát képzeljetek el, a szélén ugyanolyan szépen felduzzasztva, mint a pizzán, ínycsiklandó tejfölös (!) alapot és rajta nagyon apróra szelt hagyma és bacon darabkák. Azért raktam felkiáltójelet a tejföl említése után, mivel itt Németországban nagyon kevés ételhez használnak tejfölt, meg is kérdeztem, hogy honnan származik ez a fogás. Elzász és Lotaringia környékéről, tehát valóban nem egy echte német területről. Azonban az íze valami mennyei és rengeteget tud megenni belőle az ember. Egymás után hozta be Andrea (Uwe felesége) a kb. 32 cm átmérőjű finomságokat, ahogy egyet behozott, közben a másikat már rakta is be a sütőbe. Így ment ez legalább egy fél órán keresztül, összesen 10 adagot fogyasztottunk el négyen. Illetve az elején Jannis, a trónörökös is besegített, de ő elég hamar jóllakott ezzel a csodálatos étellel, úgyhogy a nagy részét mi ettük meg. Vagyis majdnem, mivel az utolsó adagnak csak a felét sikerült már csak elfogyasztanunk, a végén már nagyon nehezen ment, de annyira finom volt, hogy egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Utána egy fél órás ejtőzés következett, amíg a desszert bekerült a sütőbe. A köztes időben előkészítette Uwe az est leglátványosabb fogását, melyet Facebookon is láthattatok. A neve Feuerzangbowlen, az elkészítése pedig egyszerű, de nagyszerű – azonban koránt sem olcsó – és sokban hasonlít az általunk ismert forralt borhoz. Elkészítési útmutató: Rakj egy hőálló üvegtálba (ha nincs, jó a fazék is) felkarikázott narancsot és citromot, esetleg szegfűt. Önts bele ízlés szerint vörösbort (vagy szőlőlevet az alkoholmentes verzióhoz). Az üvegtál alatt gyújts meg egy gyertát, fölötte pedig egy direkt erre az alkalomra készített lyukas fémlemezt (ha nincs, jó egy olyan fém pl. uborkareszelő, amit nem használsz már). Rakj a fém lapra egy tömb cukrot és valamilyen magas alkoholszintű itallal locsold meg gazdagon. Flambírozd, majd várd meg, hogy a cukor szó szerint karamellizálódjon és belefolyjon a tálba. Közben tartsd életben a tüzet, így locsold meg néha a magas alkoholszintű itallal. Nagyon látványos és jó hangulatot ad az egész estre. Egészségedre! Ezt pedig megkoronázva közben meg is néztük a Feuerzangbowlen nevezetű 1944-ben készült filmet eredeti nyelven, ami zseniális. Ez egy tipikus tanulófilm, amit az iskolákban is le szoktak játszani. Andrea mesélte, (aki egyébként zenetanár a helyi iskolában) hogy legutóbb török nyelven vetítették le az iskolában angol felirattal, de így is élvezte mindenki, mivel annyiszor látták már, hogy mindenki tudja kívülről. Ivánnak volt egy kicsit nehéz, mivel ő még nem annyira tud németül, de neki végig fordítottuk angolra, így ő is tudta élvezni a filmet. Tényleg mindenkinek csak ajánlani tudok, hogy nézze meg, ha érdekli egy kicsit a német kultúra és a régi iskolarendszer, ami gyökeresen megváltozott már azóta, de megéri megnézni, mivel amellett, hogy nagyon humoros, még tanulságos is. Utána Iván hazatért Bonnba, mivel neki másnap reggel programja volt, így ő nem aludt ott, de én maradtam és egy kis beszélgetést követően nyugovóra is tértünk.

Pompásan aludtam másodjára is Uwe-ék házában, nagyon kényelmes ágyuk van és még álmodtam is, amit most megosztanék veletek, mivel nagyon nem mindennapi álom volt. Azt álmodtam, hogy én is meghívtam Uwe-t, Andrea-t és fiukat Jannis-t hozzánk, hogy megmutassam nekik Magyarországot és a mi családunk életét. Nagyon hosszú álomnak tűnt, de kristálytisztán emlékszem, ahogy megmutatom nekik a házunkat és egyszerre 3 nyelven is elmondom ugyanazt a mondatot, először németül természetesen Uwe-éknek, aztán angolul és végül magyarul. Reggel, amikor felébredtem még egy pillanatra emlékeztem is a mondatokra, amiket mindhárom nyelven elmondtam, de gyorsan elfelejtődtek, azonban hatalmas élmény volt ez az álom. 9-kor reggelivel vártak engem a háziak, de persze kérdeztem, hogy segíthetek-e valamiben a reggeli teljessé tételéhez, mire mondta Uwe, hogy mehetek vele zsemléért. Így is tettem, elkísértem és közben is nagyon jót beszélgettünk, megmutatott néhány nevezetességet a városban. Csodálatos reggeliben volt részem, nagyon finom ételek kerültek az asztalra, ráadásul tojásrántottával is megkínáltak, amit eddig annyira nem szerettem, de úgy voltam vele, hogy szívesen megkóstolom, nagyon jól nézett ki és nem is csalódtam. Rendkívül finom volt, egy jó tányérral meg is ettem belőle. Reggeli után felsétáltunk Uwe-val annak a dombnak a tetejére, amelyik oldalán laknak, ahonnan majdnem olyan gyönyörű kilátás tárult elém, mint amilyet szép Drachenfels tetején láttam. Dél körül át akartunk menni a Rajna túloldalára egy hosszabb túrára, de sajnos az időjárás nem tette volna élvezhetővé a kirándulást, így azt átraktuk egy másik alkalomra. Így a kilátás megcsodálása után megköszöntem az invitálást és a szíves vendéglátást, majd hazajöttem Bonnba, hogy megírhassam nektek ezt a lenyűgöző hétvégét, amilyenben most is részem volt. Este még megnézem a Snooker döntőjének második szakaszát. Úgy, hogy Selby és Ronnie O'Sullivan is kiesett, természetesen Robertsonnak szurkolok, 20 órától láthatjátok az összecsapás folytatását az Eurosporton. Remélem mindnyájatoknak hasonlóan boldogan telt a hétvégétek, én a magam nevében megköszönöm szíves látogatásotokat. Szép estét és kellemes hétfői munkakezdést kívánok!

Kézcsókom a hölgyeknek, tiszteletem az uraknak, blogom legújabb bejegyzését olvashatjátok. Megkezdődött a 2015-ös év legelső munkahete számomra, ami most sem nélkülözte a meglepetéseket, így bele is vágok a közepébe.

Hétfőn minden egyes közvetlen kollégám nagyon lelkesen és széles mosollyal fogadott, ami természetesen nagyon jólesett számomra. Itt Németországban szokás az, hogy a kedves ismerősök öleléssel üdvözlik a másikat nemtől és kortól függetlenül, így több kollégával, akikkel viszonylag közelebb kerültünk egymáshoz, öleléssel üdvözöltük egymást. Itt tennék egy zárójeles megjegyzést, miszerint megfigyeltem, hogy a lányok sem nagyon adnak puszit egymásnak, hanem a barátságuk mélységétől függően hosszabban-rövidebben, lelkesebben-neutrálisabban ölelik meg egymást – zárójel bezárva. A hétfői napom első fele a levelek feldolgozásával, illetve meséléssel telt. Ugyanis a szűk csapatból mindenki bőszen és komolyan érdeklődött a Magyarországon töltött szünetemről, és tényleg érdekelte is őket a válasz, nem csupán illemből kérdezték. A leveleimmel pedig szintén jó darabig elvoltam, mivel hiába a karácsonyi időszak, 3 munkahetet hagytam ki, így bőven volt mit előbányászni. Azt figyeltem meg magamon, hogy hiába nem használtam egyáltalán ez alatt a 3 hét alatt a németet, egyáltalán nem vettem észre magamon, hogy bármit is elfelejtettem volna, sőt. Inkább pont az ellenkezőjét, leülepedett az előző 3 hónapos komoly, intenzív első löket és mintha ezt a három hetet tudatosan arra használtam volna fel, hogy szépen elraktározzam az előtte felhalmozott tudást – azonban ezt csak most, utólag látom be, nem volt szándékos. Ebéd után pedig rögtön ráfeküdtem a helyi Telekomos állásbörze kínálatára, és ha már így tettem, akkor rögtön be is adtam több mint 10 állásra is az önéletrajzomat. Rengeteg nekem tetsző állással találkoztam, élmény volt olvasni őket, azonban rengeteg felsővezetőt is keresnek, ami pedig arról árulkodik, hogy nagy átszervezések következnek és az új pozíciókba ültetett főnökök fogják majd kialakítani saját igényük szerint a csapataikat. Azonban én most csak arra koncentrálok, hogy egy olyan pozíciót sikerüljön megszereznem, amiben minden tekintetben jól érzem magam. A jelenlegi csapatom lenne természetesen ideális, de sajnos itt pedig hely nincs, itt komoly leépítéseket kell majd eszközölni, nem pedig egy új kollégát felvenni. Délután pedig Uwe invitált egy találkozóra Ivánnal hármasban, hogy meséljünk egymásnak a karácsonyi és szilveszteri élményeinkről. Nagyon jó volt minden kollégámmal és Ivánnal is találkozni, úgyhogy mondhatom, rögtön egy teljes és igazi élménnyel indult a hetem.

Kedden már sokkal több munkám volt, felvettem a december végén elhagyott szálakat és ugyanonnan folytattam, töretlen lendülettel. Jöttek természetesen új fix riport kérelmek is, illetve a szokásos ad hoc jellegű kérések, a részletekkel nem untatnálak benneteket. A lényeg az, hogy továbbra is nagy kihívást jelentenek nekem, de sokkal könnyebb így, hogy egészen jól beszélem már a nyelvet, így saját magamat is jobban ki tudom fejezni és még gördülékenyebb a munka. Itt jegyezném meg azt, hogy – és persze erre mondhatja az ember, hogy természetesen, de akkor sem elhanyagolható módon – ég és föld a különbség a két kijövetelem között Németországba. Először azt sem tudtam, mit-hol találok, az apartman teljesen üres volt, mindent be kellett szerezni és a munkában is voltak kérdőjelek. Most pedig pontosan tudtam az utat hazáig a reptérről, jó érzéssel töltött el végigmenni a 66-os villamossal, az apartman is „feltöltve” várt és a munka során is megy a szekér. Ezért is sajnálom, hogy nem maradhatok a jelenlegi csapatomnál, de ezt lezártam magamban, nem kesergek rajta, hiszen tudom, hogy amennyiben nem itt, úgy máshol leszek boldog. Délután szokás szerint fél 7 után indultam röplabdára, és vittem magammal Uwe-nak külön ajándékot, hogy az edzés előtt ott helyben adjam oda neki és ne kelljen biciklivel vinnie a viszonylag nagyobb csomagot. Azonban legnagyobb sajnálatomra 5 perccel a kezdés előtt pont ő hívott, hogy nem érzi jól magát, így kihagyja a mai röplabda edzést. Ennek ellenére mi egy nagyon jót játszottunk, előtte pedig igen intenzív megmozgatással indítottuk az újévet. Azonban negyed órával korábban vége lett az edzésnek, így pont nyílt időm arra, hogy házhoz vigyem Uwe és családja ajándékát, hívtam őt, de nem vette fel, ezért csak odaraktam az ajtajukba, hogy reggel az ajtó nyitásakor mindenképpen bele kelljen botolnia és megírtam neki sms-ben, hogy én hagytam ott az ajtajuk előtt az ajándékot.

Szerda reggel ezzel is fogadott rögtön Uwe, hogy mennyire köszöni az ajándékot, amit odaraktam. Láttam rajta, hogy rendkívül jólesett neki ez a kis figyelmesség, de ki is hangsúlyozta, hogy a fárasztó edzés után még fel is mentem a hegyre hozzá és hogy gondoltam rá. Természetesen mondtam neki, hogy ezt az egész családom nevében adtam és elmeséltem azt is, hogy ez még csak a háromnegyede az ajándékoknak, ugyanis a reptéren a megengedett 23 kg-ot pont az ő borának súlyával léptem túl, nem érte volna meg ráfizetni. Így rendkívül vidáman indult a szerdai napom is, utána jött egy hosszabb munkám, amivel 11 után végeztem is. Ezt követően megnéztem, hogy az egyik általam eddig nem ismert Telekomos kolléga ott található-e az irodájában. Az indokához vissza kell ugranom az utolsó 2014-es hetemre Bonnban, ugyanis akkor együtt ebédeltem a beszerzési osztály vezetőjével, hogy érdeklődjek állásajánlatok után. Ő mesélt egy nemzetközi logisztikai lehetőségről, aminek kapcsán még az ünnepek előtt felkerestem az említett kollégát, de akkor nem volt bent az irodájában. Így idén sem adtam fel a reményt, és hiába nem találtam hétfőn és kedden sem a helyén, szerdán ott találtam. Be is mentem Marcohoz (a nemzetközi logisztikai osztály vezetőjéhez), bemutatkoztam és hivatkoztam a beszerzési osztály vezetőjére, akinek köszönhetően szereztem tudomás a pozícióról, és kértem Marcot, hogy meséljen bővebben a lehetőségről, amennyiben még aktuális. Rögtön fogadott is, hellyel kínált és rögtön neki is állt megkeresni az anyagot a pozícióról. 25 percet voltam bent nála, kiveséztük nagyvonalakban a pozíciót és engem is, úgyhogy gyakorlatilag tudtomon kívül túl voltam az első németnyelvű interjúmon. Flottul ment végig, nagyon szépen és érthetően beszél németül. Mondta, hogy most nincs ott a kollégája, de üljünk össze a jövő héten hármasban, hogy elvesszünk egy kicsit a részletekben, tehát felkért kimondatlanul, hogy vegyek részt egy második interjún is. A végén kérte, hogy küldjem el az önéletrajzomat neki, én pedig rögtön az interview után el is küldtem azt. A szerdai napom elég sűrű volt, ugyanis rögtön utána mentem át a Landgrabenwegre, ugyanis az idei első magyaros ebédjén vettem részt. Sajnos most nem tudtam rajta túl sokat maradni, mivel késett is a társaság fele, és nekem már rögtön kezdődött is a 2 hetente esedékes meetingem, de jó volt újra látni őket is. A meeting hosszabbra sikerült a szokásosnál, ámbár nagyon sok érdekességet tartogatott. Megbeszéltünk olyan operatív jellegű dolgokat, mint például a karnevált (ami itt eléggé nagy felhajtással jár) mi mikor ünnepeljük, ugyanis ez nincs pontos dátumhoz kötve, valamikor februárban. Továbbá innentől kezdve lesz hivatalosan közös munkaebédünk, amikor az egész csapat egyszerre levonul és akkor tényleg nincs kifogás, hogy az egyiknek még teendője van, a másik pedig otthonról hozott ételt melegít. Illetve lesznek majd ugyanilyen, csak külsős helyszínen tartandó ebédek is, minden második héten. Utána pedig Mario beszámolt az elmúlt heteiről, melyben említést tett egy még a tavalyi évben kitöltött kérdőívről, ami a munkavállalói elégedettség eredményeit tartalmazta. A mi csapatunk tagjai is kitöltötték ezt (közvetlenül az én érkezésem előtt) és nagyon érdekes eredményeket hozott. Természetesen a „mennyire szeretem a csapatomat” és a „mennyire vagyok büszke a Telekom márkára” kérdések 100%-os sikernek örvendtek, azonban nem minden pontnál volt ilyen felhőtlen a helyzet. A top 3 legnagyobb probléma a következő volt a mi kis csapatunkban: 3. a munka-magánélet egyensúlyának torzulása 2. a vezetők visszajelzéseinek hiánya és a legnagyobb probléma a társosztályokkal való nehéz együttműködés. Amikor ez a három főbb probléma elhangzott, én nem is akartam hinni a fülemnek. Ugyanezeket a problémákat tapasztaltam otthon is több esetben, pedig itt abszolút tiszteletben tartják az embernek a szabadságát, az estéjét és abszolút mi oszthatjuk be a munkaidőnket. Ekkor fogalmazódott meg az bennem, ami számomra egy alapkő: minden csak hozzáállás kérdése. Ha az ember hibát akar találni, azt egy tökéletes helyen is könnyedén megteheti, viszont ha az ember a jó dolgokra koncentrál és megtanulja értékelni a legapróbb dolgokat is, akkor boldog élete lesz. Úgyhogy nagyon fontos tanulságokkal fejeződött be számomra a meeting, sokat gondolkodtam rajta még hazafele és este is elalvás előtt.

Csütörtökön nem kevésbé dolgos napom volt, reggel önállóan dolgoztam a felgyülemlett feladatokon, majd Richarddal vesztünk el a részletekben. Utána vele és Uwe H-val két hosszabb telefonbeszélgetésen vettünk részt, először társosztályok képviselőivel beszéltük át az elmúlt hetek munkáinak eredményét, majd az ebédet követően több leányvállalat képviselőjével vettük fel a decemberben elengedett fonalat. Utána még volt jó pár feladatom, de be tudtam fejezni, amit terveztem, így időben el tudtam indulni bevásárolni, majd haza, hogy megírjam nektek ezen sorokat. Köszönöm, hogy olvastál, várlak legközelebb is!

Köszöntök mindenkit a 2015-ös év első bejegyzésem alkalmával! :) Tegnap visszatértem ide Bonn városába, nem is akármilyen körülmények közepette. A történet ott kezdődik, hogy már a poggyász feladásánál közölték, 10-15 perc késésre kell számítani az indulással. 20:40-re volt kiírva eredetileg az indulás, tehát sejtettem, hogy 21 óra előtt nem fogunk felszállni. Közben bejelentkeztem Facebookon, hogy utazom Bonnba és az egyik itteni kollégám jókívánsága kis bogarat ültetett a fülembe, miszerint „jó utat kívánok, a nagy vihar ellenére legyen biztonságos érkezésed”. Később már fél órás késéssel kellett számolnunk, amiből végül az lett, hogy 21:20 környékén szállt fel a gép. A szokásos felszállás előtti helyzetjelentés során a kapitány elmondta a késés okát, ugyanis nagy vihar volt Bonn és Köln fölött, ezért késleltették a járatot, hátha csillapodik a vihar. Zökkenőmentes felszállás volt, kicsit fújt a szél, de ahogy elértük a repülőmagasságot, onnantól kezdve sima utunk volt, egészen a leszállásig. Ott ugyanis viharos széllökésekkel találtuk szemben magunkat, szakadó esővel, amit persze csak a végén láttunk meg, amikor már lejjebb ereszkedtünk. A gép jóval hamarabb elkezdett ereszkedni az áldatlan időjárás miatt, indokolt is volt. Egyre nagyobb széllökésekkel találhattuk magunkat szemben, érezhető volt a nagy harc a pilótától, hogy próbálta minden erejével kézben tartani a repülőt, de a viharos körülmények lehetetlenné tették azt. A hatalmas turbulencia hullámvasúthoz hasonló érzés sorozatát jelentette mindnyájunk gyomrában azzal a különbséggel, hogy míg a hullámvasútnál tudja az ember, hogy milyen szakasz fog következni, itt az ember abszolút tehetetlenül várja a következő széllökést. Lassacskán a felhők alá értünk, ahol látszott is a viharos eső is, ami szintén nehezítette csak a pilótánk dolgát. Jobbra-balra-fel-le imbolyogtunk, amikor megláttam, hogy az ablak mellett ülő (én a folyosó mellett ültem, középen nem ült senki) utastársam rosszul lett és az előttünk lévő ülések háttámlájában lévő zacskót veszi elő és használja is azt. Akkora köd is volt, hogy én nem is láttam, mikor fogjuk elérni a földet, azonban egyszer csak jött a már jól megszokott zökkenő érzés és az azonnali satufék. Többször utaztam már repülőn, ilyen tapsot még sosem kapott pilóta, mint a tegnap esti, de abszolút megérdemelte a tapsot, iszonyatosan nehéz dolga volt. 23:26-kor álltunk meg végleges helyünkre, tehát az egész út 1 óra 25 perc helyett 2 óra 6 percig tartott. Következett a poggyász felvétele, majd a busz megkeresése Bonn Hauptbahnhof felé. Mindkettő viszonylag hamar meg is történt, azonban pont elment az orrom előtt a busz, hiába futottam a végén, már éppen indulóban volt. A következő busz pedig 25 percre rá indult, úgyhogy a viharos szélben és esőben mit sem ért a buszmegálló fedett teteje. Azt nem akartam megkockáztatni, hogy bemegyek a váróba, viszonylag messzire van tőle a buszmegálló, így nem akartam a következőt is lekésni. Úgyhogy ott helyben vártam meg a buszt, aminek minden egyes ülése biztonsági övvel volt felszerelve és be is mondta a géphang, hogy kössük be magunkat, miután helyet foglaltunk. Fél 1 után valamennyivel érkeztem meg a pályaudvarra, ahol konstatálnom kellett, hogy sem 16-os, sem 63-as villamos nem jár már, de még éppen jött egy utolsó 66-os, amivel el tudtam legalább jutni az Olof-Palme-Allee nevezetű megállóig, ahonnan biciklivel szoktam hazatekerni. Most azonban egy kereken 23 kg-os poggyásszal és egy kb. 7 kg-os kézipoggyásszal a kezeimben gyalog kellett nekivágnom az útnak jóval hajnali 1 óra után. Azonban mit sem zavartatva szűk fél órán belül haza is értem, úgyhogy 2-re már ágyban is voltam a megérdemelt fürdést követően.

Hajnali fél 11-kor ébredtem fel szombaton, rögtön el is gyalogoltam bevásárolni, mivel addig nem akartam nekiállni kicsomagolni és megkeresni a biciklim kulcsát, amíg nem fogyasztok valami ennivalót egy ilyen fárasztó este után. Bevásároltam, megreggeliztem és utána rászántam magam, hogy kicsomagoljak, azonban a bicikli kulcsa csak nem került elő. Már kipakoltam az egész táskát, de sehol sem találtam. Ekkor jutott eszembe, hogy a hazafele úton benne maradt a nadrágomban és be is sípolt a kapuban. Rögtön a legrosszabbra gondoltam, miszerint otthon kiraktam és bicikli nélkül maradok egy ideig, amikor a legutolsó zacskó legmélyén megtaláltam a kulcsot, nagyon megörültem neki. Annyira, hogy még egyszer el is mentem a boltba megünnepelni ezt a csodás érzést, és beszereztem az Appfel Schorrle, kóla és jégkrém kombinációját ennek céljából. Utána megnéztem a Chelsea hétvégi fordulóját, 2-0-ás győzelmet aratott szeretett csapatom a Newcastle csapata ellen Oscar és Diego Costa góljaival, utána pedig darts versenyt néztem és nézem is jelen pillanatban bejegyzésem írása közben is. Holnap rápihenek egy utolsót a hétfőn kezdődő időszakra, jövő héten pedig újabb írással jelentkezem. Addig is vigyázzatok magatokra és köszönöm a támogatásotokat, megmaradnak a bejelentkezéseim.

75. nap

Üdv, blogom idei utolsó Bonnból történő bejelentkezésén! Jövő héten ugyanis nem lesz lehetőségem írni, de otthon majd beszámolok az utolsó Németországban eltöltött hetemről 2014-ben. Bele is vágok a közepébe, mivel szerencsére volt bőven mit tennem.

Kedden szokás szerint biciklivel mentem a munkahelyemre. Szépen nyugodtan indult a napom, de aztán felgyülemlett a sok munka, úgyhogy egészen késődélutánig dolgosan teltek az óráim. Fél 7-kor elindultam Linzbe, majd ott egy pár dolgot bevásároltam, amíg vártam a röplabdaedzés kezdésére. Ekkor kaptam meg Uwe sms-ét, hogy sajnos nem tud jönni aznap az edzésre, ennek ellenére is pont 12-en voltunk az este folyamán. Fantasztikusan telt az edzés, a 2 órából most egy egész óra játékkal telt, 3 szettet tudtunk játszani és szerencsére én mindháromban a győztes csapat tagja voltam, de egyáltalán nem volt szó arról, hogy egyoldalú meccsek lettek volna. Sőt, mindegyiknél mindkét csapat eljutott minimum 20 pontig, úgyhogy tényleg nagyon kiegyensúlyozott volt az elosztás, viszont a döntő pillanatokban a mi csapatunk tudta meglépni a váratlant. Azonban az edzés után a szokásosnál nehezebb volt most hazatekernem, egyrészt azért, mert erős szembeszélben kellett hajtanom, másrészt pedig azért, mert kétheti edzésem is kimaradt a Chelsea meccs és a nideggeni meeting miatt.

Ennek szellemében nem kis izomlázzal ébredtem fel szerdán, viszont annál vidámabb voltam, mivel tudtam, hogy milyen esti program vár rám. Addig azonban még a munkára koncentráltam, párhuzamosan több szálon futottak az események, ugyanis egyszerre talált meg több kollégám is feladatokkal. Ezt egy cseppet sem bánva vágtam bele mindegyikbe egyszerre, és szépen haladtam is velük. Szerencsére egyik sem égetően sürgős feladvány volt, de sokkal jobban is szeretem, ha szépen lépésről-lépésre át tudom gondolni, mit és hogyan tegyek, így a hiba lehetősége is sokkal kisebb. Azonban fél 5-kor már siettem is haza, ugyanis még volt némi teendőm az este előtt. Ugyanis Uwe 2 meghívott magához engem, Siggit (a mentoromat), Michaelt és Thomast felavatni az új sütőjét, amit nemrég szerzett be feleségével Luise-zal. Én pedig úgy gondoltam, hogy nem üres kézzel állítok be, hanem megsütök egy pár palacsintát a házigazdáknak és persze a többi vendégnek. 19 órára szólt a meghívásom, 17 órára hazaértem, gyorsan összeállítottam a tésztáját, majd 3/4 órán belül el is készültem a 13 palacsintával. 4 baracklekváros, 5 kakaós, illetve 4 vaníliapudingos palacsinta volt terítéken – mindkét értelemben. Tömegközlekedve pont fél órát írt az útvonaltervező, azonban nem akartam kockáztatni, inkább kicsit korábban indultam, mivel bár vendégségből illik késni, én inkább pontos vagyok még ott is. Meg is érkeztem pont időre, a többiek már ott is voltak, ugyanis ők haza sem mentek, hanem egyenesen a házigazdához mentek az irodából. Az első dolog, amit megállapítottam, hogy ott nem szokás levenni a cipőt vendégségben, ugyanis egyik kollégám sem vette azt le, én pedig reflexszerűen vettem le és meg se kérdeztem, hogy levegyem-e, így utólag már látom, hogy megkérdezhettem volna. Mire megérkeztem már minden elő volt készítve, az étel pedig már a sütőben várakozott és készülődött. Ami pedig nem más volt, mint az úgynevezett Fränkischer Krustenbraten, avagy „frank kérges sült”. Egy speciális nürnbergi recept alapján készült sertéshúsról van szó, amit különféle zöldségtálon kell megsütni és közben sörrel locsolni. Ez utóbbi természetesen nem csak az ízesítés miatt szükséges, hanem azért is, hogy meg ne égjen, ugyanis nagyon sokáig kell sütni, hogy jó keményre süljön a „kérge” és puhára a belseje. Azonban még az sem mindegy, hogy pontosan hány fokosra süti az ember az ételkülönlegességet, pontosan 85 fokosnak kell lennie a húsnak. Ez utóbbit folyamatosan tudtuk ellenőrizni, ugyanis a sütőhöz tartozik egy hőmérő is, amit ha beleszúr az ember a húsba, (ami egy kábelen keresztül továbbítja a jelet a sütőnek és) a kijelzőn folyamatosan nyomon követhetővé válik számára, pontosan hány foknál is tart az étel hőmérséklete. Nagyon pontos szerkezetről van szó, ugyanis bármikor is nyitották ki a sütő ajtaját egy gyors locsolásra rögtön 5 fokot csökkent a hús hőmérséklete. Amikor 75 fok környékén tartottunk, akkor kezdődött a köret elkészítése, ami nem más, mint knédli volt. A kis tészta gyurmák már gömb alakúra formálva elő voltak készítve érkezésemkor, így csak arra vártak, hogy a forró vízbe kerüljenek. Amin azonban én nagyon meglepődtem, hogy a tényleg bugyogóan forró környezetbe kerülésüket követően azonnal lezárták alattuk a tüzet és pontosan 20 percnyi forralást követően elkészültek. Valószínűleg ezért lettek tökéletes állagúak, ugyanis se nem kemény, se nem puha, se nem rágós, se nem ragadós, hanem e négy együtt egyszerre érvényesült. Azonban a hús ekkor még mindig a sütőben volt, és már csak arra várt, hogy valaki felvágja őt. Siggi meg is tette ezt a nemes szolgálatot és a kicsit sem könnyű feladatra vállalkozva felszelte azt. Azért nem volt egyszerű, mivel a nagyon kemény kéreg alá nehéz volt először hozzáférni, de megoldotta ügyesen a feladatot. Ezzel párhuzamosan a sütőben maradt zöldségeket és a húsból kiázott levet leszűrték, így megadva az öntetet is hozzá. Savanyúság gyanánt pedig fejes káposzta volt, de csak nyomdokaiban hasonlított az otthoni ízére, ugyanis itt cukros vízbe áztatják, és ettől alig lesz savanyú íze. Összeállt minden tehát, úgyhogy nekiálltunk – illetve nekiültünk – a sok finomság elfogyasztásának. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy én vehettem először a húsból, mondván én érkeztem a legmesszebbről. Az estének ugyanis az is volt az egyik apropója a sütő felavatásán kívül, hogy a Bonnban nem törzsgyökeres emberek kerültek meghívásra, így is integrálva minket ezzel a szép gesztussal. Michael és Siggi Nürnberg környékéről jöttek, Thomas pedig Potsdamból. Ezután megkezdődött a vacsora elfogyasztása. Fenomenálisan finom volt a hús, mellé rendkívül jól passzolt a knédli, amihez remekül ment a szósz (melynek szerencsémre egyáltalán nem volt sör íze, kisült belőle) és bár nem tartozik a kedvenc zöldségeimhez a káposzta, de azt kell, hogy mondjam, nagyon finom egyveleget alkotott a másik három összetevővel. Annyira jól megsült a bőrös része a húsnak, hogy szinte alig lehetett elrágni, de mégis ettől tette ellenállhatatlanná azt. Mindannyian többször szedtünk, nem kellett nagyon tukmálni senkinek sem, finomat lakmároztunk belőle. Ezután következett volna a játék, de végül a többség arra szavazott, hogy előbb legyen a palacsinta elfogyasztása, utána jöjjön a többi, úgyhogy előkerült a kis ételhordómból a 13 palacsinta. Megkérdezték, mivel itt nem szokás ilyet enni, hogy hidegen vagy melegen eszik, mondtam, hogy mindkét verzió létezik és például a bátyám úgy szereti, amikor éppen szobahőmérsékletűre hűl, de én például melegen fogyasztom inkább. Persze szerda este én nem ettem belőle, mivel mondtam is nekik, hogy én bármikor fogyaszthatok és szoktam is készíteni elég sűrűn is. Nagyon elkerekedett a szemük, hogy ezt tényleg én csináltam, főleg, amikor megkóstolták, ugyanis osztatlan sikere volt, mind egytől-egyig elfogyott. Mellé pedig jégkrémet ehettünk – én csak ez utóbbiból fogyasztottam, de mivel én palacsintát nem ettem, ezért kis kárpótlásul több fagyit szedtem magamnak. Egy kis ejtőzés után pedig következett a játék, pontosabban a kártyajáték, aminek németül „6 nimmt!” a neve, amit nálunk „Vigyáz(z)6” néven hoztak forgalomba. Én játszottam már régebben egyszer valahol ezzel a játékkal, úgyhogy ismertem a szabályokat, de több embernek ismeretlen volt még a játék, úgyhogy egy bemelegítő kört is játszottunk. Nagyon élvezetes játék, nem túl bonyolult és szüksége is van némi szerencsére az embernek, de persze azért lehet számítani úgy nagyjából a következő kör történéseire. A játék részleteinek az elemzésébe nem mennék bele, aki nem ismeri, az megtalálja a google segítségével, a lényege, hogy minél kevesebb hibapontot gyűjtsél össze. Többször jó kalkulálással, máskor szerencsével, de végül sikerült (egy „enyhe” képzavarral élve) toronymagasan a legkevesebb hibapontot összegyűjtenem, így én nyertem meg a játékot. Mondták is, hogy ezzel akartak kedveskedni nekem, de nekem nem ez számított, hanem hogy nagyon jókat nevettünk a játék alatt, előtt és utána is. Azonban már olyan sokáig nem maradtunk, így is elmúlt 23 óra, mire elbúcsúztunk a háziaktól. Thomas volt olyan kedves és visszavitt bennünket egy darabig, engem pont a biciklimnél tett ki, így könnyű volt hazatérnem. Hosszú napom volt, de tudtam, hogy a csütörtöki még hosszabb lesz, úgyhogy gyorsan nyugovóra is tértem.

Csütörtök reggel még álmosabban keltem, mint szerdán, de ez az álmosság rendre csak a redőny felhúzásáig fájdalmas, onnantól – és persze a gyors reggeli elfogyasztását követően – gyorsan indul a nap. Sok teendőm volt csütörtökön, Michaelnek készítettem egy összehasonlítást, nagyon köszönte és nagyon tetszett neki. Utána engem is meghívtak egy megbeszélésre, ahol mindenki beszámolt, hogy éppen hol tart a munkájában, kinek milyen kérdése, kérése van, hova tartunk. Intenzív 40 perc volt, röpködtek a témák, a számok, de tudtam követni és beszámoltam én is a munkámról. Ebéd után Uwe adott egy nagyobb feladatot, ami nem égetően sürgős, azt mondta elég, ha jövő hét szerdáig készülök el vele, de én már aznap mindent beleadtam, hogy minél hamarabb elkészüljek vele és legyen időm rendesen átnézni. Persze tervezés nélkül nem lett volna értelme nekivágni, úgyhogy csütörtökön jobbára az töltötte ki a legnagyobb időt, de el is tudtam kezdeni a véglegesítését. Én mindig arra törekszem, hogy a lehető legjobbat adjam ki a kezeim közül, úgyhogy ezt a munkát is nagyon komolyan veszem. Csütörtökön 17 óráig dolgoztunk, amikor is hatan a szűk csapatból kocsiba pattantunk és átmentünk a Landgrabenweg épületébe, mivel kezdődött a hivatalos karácsonyi összejövetel. Több ezer kolléga volt ott érkezésünkkor, és ez a szám még többnek tűnt, amikor az ebédlőben mindenki megpróbált valamilyen elemózsiához jutni. Ugyanis az étkezés teljesen ingyenes volt az egész este folyamán, csak az innivalóért kellett fizetni. Ezt pedig kihasználva annyit ettünk a legelején, hogy a végén mindannyian majdnem kipukkadtunk. Úgy képzeljétek el, hogy nagyon kis adagokat porcióztak ki minden ételből, így még a lehetősége sem volt meg, hogy valaki jóllakjon egy kiadós adag elfogyasztásától, hanem ezek a kis falatok csak még inkább éhessé tettek bennünket. („Jöhetnek a szárnyasok, éhes vagyok. Hol vannak a sültek, a pecsenyék, a töltött húsok, a lepények és a szarvas pástétom. Egy jó malacpástétom, báránybecsinált, vagy fehér hattyú jó borsosan. Ezek a falatkák étvágyra gerjesztettek.” – Jöttünk, láttunk visszamennénk, 1993, hatalmas film, mindenkinek ajánlom, aki nem látta.) Felsorolom, hogy miket ettem: pizza, Zwiebelkuchen, marhapörkölt barna szósszal, Bratwurst zsemlében, csirkefalatkák majonézzel, és ezután jöttek csak a desszertek. Ettem gyümölcskenyeret, Germknödl-t (gőzgombócot) meggyes töltelékkel vaníliamártással és fahéjjal megszórva gazdagon, goffrie-t forró cseresznyemártással és tejszínhabbal, piskótához hasonlító sütit, aminek csokis alapja volt és dió volt a tetején, és még voltak kis tálkás éppen csak kóstolásra elegendő krémek (mascarpone, tiramisu, vanília, csoki, mogyoró, stb.) ezekből csak egy párat ettem már, mert tényleg nagyon sokat ettem. Hiába voltak viszonylag kis adagok, így összeadva (még visszaolvasva is) nagyon sok volt ez így. Úgyhogy egy jó fél órára szükségünk is volt ejtőzés gyanánt, hogy egy kicsit legalább le tudjon ülepedni a sok étel és fel tudjunk állni az asztaltól. Azonban nem akartunk egész este ott ülni, így erőt vettünk magunkon és felkerestük a sportrészleget. Kétféle játék volt, az egyik egy kosárlabda palánkra való dobálás, a másik pedig a csocsó volt. Sajnos a kosárlabdára egész este iszonyatosan nagy sor állt, nem véletlenül, nagyon népszerű és nagyon csábító is volt. Ha jóval kisebb lett volna a sor, én is szívesen dobáltam volna, ugyanis valamit lehetett vele nyerni, ha bizonyos mennyiségű kosarat bedobott az ember. Azonban így, hogy ekkora sor állt nem volt értelme több mint egy órát állni csak azért a pár dobálásért. Így továbbálltunk és bepróbálkoztunk a csocsóasztaloknál, ahol szintén nagy nézőtér állta körbe az asztalokat, azonban itt az volt a szerencsénk, hogy nagyon sokan tényleg csak nézték a játékot és nem akartak beszállni, úgyhogy két meccset végignézve harmadikként sorra is kerültünk. Nagyon jót játszottunk, Uwe 2-vel győzedelmeskedtünk az Uwe-Michael páros felett, de ez is inkább azért volt jó számomra, mivel közben persze ment az egymás ugratása és ezek a kis finom viccek, amik egész este folyamatosan jöttek. Hihetetlenül jól éreztem már ekkor is magam, de az este még koránt sem ért véget. Következő állomásunk a karaoke terem volt, ahol az elején még abszolút profi, képzett hangú énekesek léptek színre, azonban ahogy haladtunk előre, úgy kerültek elő a kicsit már vidámabb emberek, akiknek szerényebb hangi képzettségei voltak, azonban kisebb (-nagyobb) alkohol fogyasztása következtében kevesebb gátlással is rendelkeztek, így bátran álltak a nagyérdemű elé. Nagyon jót szórakoztunk, vagy azért, mivel annyira jó volt az előadó, hogy megérte meghallgatni, vagy azért, mert annyira rossz volt, hogy legalább egy jót nevettünk. Aztán továbbálltunk vissza az ebédlő mellé, ahol egy kisebb táncparkett volt megtalálható. Itt tenném hozzá, hogy nem telik el nyom nélkül az a 14 év, amit Uwe a Telekomnál dolgozott, ahogy az a 25 év sem, amióta Michael a cégnél van, úgyhogy természetesen nagyon sokszor régi ismerősökbe botlottunk, ekkor pedig természetesen egy pár szót váltottak. Nagyon jó volt látni, hogy ennyi embert ismernek, tényleg inkább abból a sétálásból volt kevesebb, amikor nem futottunk össze régi ismerőssel. Tehát odaértünk a táncparkett mellé, ahol szintén egy régi ismerőssel találkoztunk, de őt már nekem és Ivánnak – aki ekkor csatlakozott hozzánk – is bemutattak Uwe-ék, egy nagyon kedves régi kolléganőről lévén szó. Nagyon jót beszélgettünk, mondta, hogy mindenképpen el kell majd jönnie Magyarországra és akkor majd találkozunk, de hogy ő megy Mexikóba is, ahol pedig Iván fogja kalauzolni. Kedves hölgy volt, egy jó fél órát beszélgettünk. Közben pedig szólt a zene, én pedig – szokásomhoz híven – énekeltem a dalokat. Fel is tűnt Uwe-nak ez a tettem, és mondta, hogy mindenképpen kellene valamit énekelnem a karaoke teremben, én pedig nem sokat gondolkoztam rajta, elvállaltam a kihívást. Úgyhogy fogtuk magunkat és egy kisebb kitérő után ismételten a karaoke színpadja előtt voltunk, én pedig nekiálltam keresgélni a jó 100 oldalas könyvben, de sok német számot persze nem ismertem belőle. Német számot nem akartam kérni, mivel tudok néhányat kívülről, de aztán inkább egy angol szövegű dalt választottam Counting Crows – Accidentally In Love, vagy úgy is mondhatom, hogy a Shrek 2 betétdala. Tudtam már akkor is, hogy kicsit túlvállaltam magam, de nem találtam semmi olyan számot, amit könnyebben el tudnék énekelni. Mondta a lemezlovas, hogy legalább egy fél órát várnom kell, annyian vannak előttem. A fél órából végül valamivel több, mint 1 óra lett, de végül csak sorra kerültem. Egyáltalán nem izgultam, úgy voltam vele, tudom kívülről a szövegét, de ha bármi történik, ott van a gép is előttem, amin látom a szöveget. Egy elég nagy terem lévén úgy nagyjából 100 ember előtt fel is mentem a színpadra és elindult a dal. Nagyon jólesett, hogy a kollégáim mind közelebb jöttek és szurkoltak az első sorból nekem, de ahogy néztem a többi embert, többen énekelték velem együtt a dalt. Voltak nehéz részek, amikor kicsit magas volt nekem a hangszín, de mindent összevetve én nagyon jól éreztem magam, a nézők pedig megtapsoltak a végén. Ahogy a kollégák is gratuláltak és utána annyit jegyeztek meg, hogy ez egy nagyon nehéz szám volt és le a kalappal, hogy ezt bevállaltam. Vagyunk olyan jó viszonyban, hogy megmondták volna, ha annyira rossz lett volna, úgyhogy nagyon örültem a visszajelzésnek. Persze, tisztában vagyok vele, hogy abszolút képzetlen a hangom, de ettől függetlenül szeretek énekelni. Még meghallgattunk utána pár fellépőt és – éjfél révén – mindannyian elindultunk hazafelé. Uwe elvitt az irodáig, ahonnan én U-Bahnnal mentem tovább. Nagyon köszöntem nekik a szép estét és a végén is viccesen úgy köszöntünk el, hogy „bis gleich” tehát „nemsokára látjuk egymást”. Ezt akkor szokták mondani, amikor csak egy pár percre, vagy kb. egy órára búcsúznak el egymástól – ebben a helyzetben arra utaltunk, hogy szinte haza sem megyünk, már jöhetünk is vissza és újra találkozunk. Elképesztő éjszakán voltam túl, nagyon jól éreztem magam, jól elfáradtam, de annyi kólát ittam, hogy bár tudtam, hogy alig van időm aludni, nehezen jött az álom a szememre.

Viszonylag fitten és üdén ébredtem fel péntek reggel, mivel tudtam, hogy „aki éjszaka legény, az reggel is legyen az”, így szokásosan készülődtem és még hamarabb is lettem kész, mint egy átlagos napon szoktam, meg is lepődtem magamon. Aztán bent az irodában persze ment a mesélés az előző estéről, engem elkezdtek Talentnek hívni, nagyon aranyosak voltak, jólesett. Délelőtt végig Uwe feladatán dolgoztam, ott folytattam, ahol előző nap abbahagytam, majd az ebédet követően korán mentem haza, gyorsan kimostam, bevásároltam hétvégére és leültem pihenni, TV-zni, ekkor jött ki rajtam igazán a fáradtság. Nagyon jólesett csak ülni és semmit tenni, rendkívül intenzív és remek héten vagyok túl. Hétvégére pedig újabb karácsonyi vásárok megtekintését tervezem, szombaton Drachenfels várába megyek, vasárnap pedig Linz városába, ahol Uwe fog kalauzolni, így nagyon szép kilátások vannak előttem.

Köszönöm, hogy most (is) olvastad bejegyzésemet, nagyon jólesett, hogy ilyen sokan követtétek nyomon a kinti élményeimet, beszámolóimat. Ahogy a mostani bejegyzésem elején írtam még egyszer jelentkezem idén otthonról, utána pedig csak jövőre írok. Addig is mindenki vigyázzon magára és várom, hogy lássalak Benneteket! :)