Kézcsókom a hölgyeknek, tiszteletem az uraknak, blogom legújabb bejegyzését olvashatjátok. Megkezdődött a 2015-ös év legelső munkahete számomra, ami most sem nélkülözte a meglepetéseket, így bele is vágok a közepébe.

Hétfőn minden egyes közvetlen kollégám nagyon lelkesen és széles mosollyal fogadott, ami természetesen nagyon jólesett számomra. Itt Németországban szokás az, hogy a kedves ismerősök öleléssel üdvözlik a másikat nemtől és kortól függetlenül, így több kollégával, akikkel viszonylag közelebb kerültünk egymáshoz, öleléssel üdvözöltük egymást. Itt tennék egy zárójeles megjegyzést, miszerint megfigyeltem, hogy a lányok sem nagyon adnak puszit egymásnak, hanem a barátságuk mélységétől függően hosszabban-rövidebben, lelkesebben-neutrálisabban ölelik meg egymást – zárójel bezárva. A hétfői napom első fele a levelek feldolgozásával, illetve meséléssel telt. Ugyanis a szűk csapatból mindenki bőszen és komolyan érdeklődött a Magyarországon töltött szünetemről, és tényleg érdekelte is őket a válasz, nem csupán illemből kérdezték. A leveleimmel pedig szintén jó darabig elvoltam, mivel hiába a karácsonyi időszak, 3 munkahetet hagytam ki, így bőven volt mit előbányászni. Azt figyeltem meg magamon, hogy hiába nem használtam egyáltalán ez alatt a 3 hét alatt a németet, egyáltalán nem vettem észre magamon, hogy bármit is elfelejtettem volna, sőt. Inkább pont az ellenkezőjét, leülepedett az előző 3 hónapos komoly, intenzív első löket és mintha ezt a három hetet tudatosan arra használtam volna fel, hogy szépen elraktározzam az előtte felhalmozott tudást – azonban ezt csak most, utólag látom be, nem volt szándékos. Ebéd után pedig rögtön ráfeküdtem a helyi Telekomos állásbörze kínálatára, és ha már így tettem, akkor rögtön be is adtam több mint 10 állásra is az önéletrajzomat. Rengeteg nekem tetsző állással találkoztam, élmény volt olvasni őket, azonban rengeteg felsővezetőt is keresnek, ami pedig arról árulkodik, hogy nagy átszervezések következnek és az új pozíciókba ültetett főnökök fogják majd kialakítani saját igényük szerint a csapataikat. Azonban én most csak arra koncentrálok, hogy egy olyan pozíciót sikerüljön megszereznem, amiben minden tekintetben jól érzem magam. A jelenlegi csapatom lenne természetesen ideális, de sajnos itt pedig hely nincs, itt komoly leépítéseket kell majd eszközölni, nem pedig egy új kollégát felvenni. Délután pedig Uwe invitált egy találkozóra Ivánnal hármasban, hogy meséljünk egymásnak a karácsonyi és szilveszteri élményeinkről. Nagyon jó volt minden kollégámmal és Ivánnal is találkozni, úgyhogy mondhatom, rögtön egy teljes és igazi élménnyel indult a hetem.

Kedden már sokkal több munkám volt, felvettem a december végén elhagyott szálakat és ugyanonnan folytattam, töretlen lendülettel. Jöttek természetesen új fix riport kérelmek is, illetve a szokásos ad hoc jellegű kérések, a részletekkel nem untatnálak benneteket. A lényeg az, hogy továbbra is nagy kihívást jelentenek nekem, de sokkal könnyebb így, hogy egészen jól beszélem már a nyelvet, így saját magamat is jobban ki tudom fejezni és még gördülékenyebb a munka. Itt jegyezném meg azt, hogy – és persze erre mondhatja az ember, hogy természetesen, de akkor sem elhanyagolható módon – ég és föld a különbség a két kijövetelem között Németországba. Először azt sem tudtam, mit-hol találok, az apartman teljesen üres volt, mindent be kellett szerezni és a munkában is voltak kérdőjelek. Most pedig pontosan tudtam az utat hazáig a reptérről, jó érzéssel töltött el végigmenni a 66-os villamossal, az apartman is „feltöltve” várt és a munka során is megy a szekér. Ezért is sajnálom, hogy nem maradhatok a jelenlegi csapatomnál, de ezt lezártam magamban, nem kesergek rajta, hiszen tudom, hogy amennyiben nem itt, úgy máshol leszek boldog. Délután szokás szerint fél 7 után indultam röplabdára, és vittem magammal Uwe-nak külön ajándékot, hogy az edzés előtt ott helyben adjam oda neki és ne kelljen biciklivel vinnie a viszonylag nagyobb csomagot. Azonban legnagyobb sajnálatomra 5 perccel a kezdés előtt pont ő hívott, hogy nem érzi jól magát, így kihagyja a mai röplabda edzést. Ennek ellenére mi egy nagyon jót játszottunk, előtte pedig igen intenzív megmozgatással indítottuk az újévet. Azonban negyed órával korábban vége lett az edzésnek, így pont nyílt időm arra, hogy házhoz vigyem Uwe és családja ajándékát, hívtam őt, de nem vette fel, ezért csak odaraktam az ajtajukba, hogy reggel az ajtó nyitásakor mindenképpen bele kelljen botolnia és megírtam neki sms-ben, hogy én hagytam ott az ajtajuk előtt az ajándékot.

Szerda reggel ezzel is fogadott rögtön Uwe, hogy mennyire köszöni az ajándékot, amit odaraktam. Láttam rajta, hogy rendkívül jólesett neki ez a kis figyelmesség, de ki is hangsúlyozta, hogy a fárasztó edzés után még fel is mentem a hegyre hozzá és hogy gondoltam rá. Természetesen mondtam neki, hogy ezt az egész családom nevében adtam és elmeséltem azt is, hogy ez még csak a háromnegyede az ajándékoknak, ugyanis a reptéren a megengedett 23 kg-ot pont az ő borának súlyával léptem túl, nem érte volna meg ráfizetni. Így rendkívül vidáman indult a szerdai napom is, utána jött egy hosszabb munkám, amivel 11 után végeztem is. Ezt követően megnéztem, hogy az egyik általam eddig nem ismert Telekomos kolléga ott található-e az irodájában. Az indokához vissza kell ugranom az utolsó 2014-es hetemre Bonnban, ugyanis akkor együtt ebédeltem a beszerzési osztály vezetőjével, hogy érdeklődjek állásajánlatok után. Ő mesélt egy nemzetközi logisztikai lehetőségről, aminek kapcsán még az ünnepek előtt felkerestem az említett kollégát, de akkor nem volt bent az irodájában. Így idén sem adtam fel a reményt, és hiába nem találtam hétfőn és kedden sem a helyén, szerdán ott találtam. Be is mentem Marcohoz (a nemzetközi logisztikai osztály vezetőjéhez), bemutatkoztam és hivatkoztam a beszerzési osztály vezetőjére, akinek köszönhetően szereztem tudomás a pozícióról, és kértem Marcot, hogy meséljen bővebben a lehetőségről, amennyiben még aktuális. Rögtön fogadott is, hellyel kínált és rögtön neki is állt megkeresni az anyagot a pozícióról. 25 percet voltam bent nála, kiveséztük nagyvonalakban a pozíciót és engem is, úgyhogy gyakorlatilag tudtomon kívül túl voltam az első németnyelvű interjúmon. Flottul ment végig, nagyon szépen és érthetően beszél németül. Mondta, hogy most nincs ott a kollégája, de üljünk össze a jövő héten hármasban, hogy elvesszünk egy kicsit a részletekben, tehát felkért kimondatlanul, hogy vegyek részt egy második interjún is. A végén kérte, hogy küldjem el az önéletrajzomat neki, én pedig rögtön az interview után el is küldtem azt. A szerdai napom elég sűrű volt, ugyanis rögtön utána mentem át a Landgrabenwegre, ugyanis az idei első magyaros ebédjén vettem részt. Sajnos most nem tudtam rajta túl sokat maradni, mivel késett is a társaság fele, és nekem már rögtön kezdődött is a 2 hetente esedékes meetingem, de jó volt újra látni őket is. A meeting hosszabbra sikerült a szokásosnál, ámbár nagyon sok érdekességet tartogatott. Megbeszéltünk olyan operatív jellegű dolgokat, mint például a karnevált (ami itt eléggé nagy felhajtással jár) mi mikor ünnepeljük, ugyanis ez nincs pontos dátumhoz kötve, valamikor februárban. Továbbá innentől kezdve lesz hivatalosan közös munkaebédünk, amikor az egész csapat egyszerre levonul és akkor tényleg nincs kifogás, hogy az egyiknek még teendője van, a másik pedig otthonról hozott ételt melegít. Illetve lesznek majd ugyanilyen, csak külsős helyszínen tartandó ebédek is, minden második héten. Utána pedig Mario beszámolt az elmúlt heteiről, melyben említést tett egy még a tavalyi évben kitöltött kérdőívről, ami a munkavállalói elégedettség eredményeit tartalmazta. A mi csapatunk tagjai is kitöltötték ezt (közvetlenül az én érkezésem előtt) és nagyon érdekes eredményeket hozott. Természetesen a „mennyire szeretem a csapatomat” és a „mennyire vagyok büszke a Telekom márkára” kérdések 100%-os sikernek örvendtek, azonban nem minden pontnál volt ilyen felhőtlen a helyzet. A top 3 legnagyobb probléma a következő volt a mi kis csapatunkban: 3. a munka-magánélet egyensúlyának torzulása 2. a vezetők visszajelzéseinek hiánya és a legnagyobb probléma a társosztályokkal való nehéz együttműködés. Amikor ez a három főbb probléma elhangzott, én nem is akartam hinni a fülemnek. Ugyanezeket a problémákat tapasztaltam otthon is több esetben, pedig itt abszolút tiszteletben tartják az embernek a szabadságát, az estéjét és abszolút mi oszthatjuk be a munkaidőnket. Ekkor fogalmazódott meg az bennem, ami számomra egy alapkő: minden csak hozzáállás kérdése. Ha az ember hibát akar találni, azt egy tökéletes helyen is könnyedén megteheti, viszont ha az ember a jó dolgokra koncentrál és megtanulja értékelni a legapróbb dolgokat is, akkor boldog élete lesz. Úgyhogy nagyon fontos tanulságokkal fejeződött be számomra a meeting, sokat gondolkodtam rajta még hazafele és este is elalvás előtt.

Csütörtökön nem kevésbé dolgos napom volt, reggel önállóan dolgoztam a felgyülemlett feladatokon, majd Richarddal vesztünk el a részletekben. Utána vele és Uwe H-val két hosszabb telefonbeszélgetésen vettünk részt, először társosztályok képviselőivel beszéltük át az elmúlt hetek munkáinak eredményét, majd az ebédet követően több leányvállalat képviselőjével vettük fel a decemberben elengedett fonalat. Utána még volt jó pár feladatom, de be tudtam fejezni, amit terveztem, így időben el tudtam indulni bevásárolni, majd haza, hogy megírjam nektek ezen sorokat. Köszönöm, hogy olvastál, várlak legközelebb is!