... és valóban, ez is eljött. Fél évig tartott, mégis olyan gyorsan lepergett, mintha csak most kezdődött volna! Mintha csak most lett volna, hogy Uwe kijött elém a reptérre, hogy először léptem a Bernkasteler Straße-n a 22-es szobába, és hogy bemutatkoztam a kollégáknak. A kollégáknak, akiknek annyi mindent köszönhetek, akik olyan segítőkészek voltak, amit legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni, és akiket egytől egyig soha sem fogok elfelejteni! A búcsúzásom történetével szeretnék én is búcsút venni a mostani blogom írásától, ugyanis még az utolsó percekben is olyan csodálatos érzések vettek körül, amiket meg kell osztanom veletek.
Március 27, péntek, az utolsó napom Németországban a program keretein belül. Előző nap szinte teljesen összepakoltam már, hogy reggel csak néhány utolsó apróságot kelljen elrakni, amiket még az indulás előtt használtam. Több értelemben is nagyon nehéz volt elindulnom, először is azért, mert nagyon sok szép élményem kötött a lakásomhoz. Másrészt pedig szó szerint nehéz volt a két bőröndöt, a kézi poggyászt és ami még e háromba nem fért be egy külön zacskóban vinnem. Azonban nem volt mit tenni, elbúcsúztam tőle is, bevittem leadni a kulcsot a Zentrale épületébe (ahol a karneváli ünnepség volt – ahogy a szorgalmas olvasóim emlékezhetnek) és sikerült megbeszélnem a portásokkal, hogy a ruhatárban ott hagyhattam a nehéz csomagokat. Ugyanis még egyszer utoljára bementem az Oberkasseler Straße Telekom épületébe, hogy a kollégáimtól fájdalmas búcsút vegyek. Be is értem fél 10 fele, és elkezdtem rögtön összepakolni az irodai eszközeimet. Azonban ezt nem tudtam befejezni, mert az összes kollégám egyszerre bevonult az irodámba és az ő részükről következett a búcsú. Először Uwe H. mondott egy nagyon szívhez szóló beszédet, amiben kiemelte, hogy mennyire sokat jelentett nekik, hogy én ott voltam és hogy ez a fél év csak úgy elröppent. Elmondta, hogy nagyon sokat segítettem nekik a munka terén, remek támogatást nyújtottam nekik és több mindent tudtak ők is tanulni tőlem! Emellett pedig a személyes, mindig vidám énemet is nagyon megkedvelték és rendkívül fogok nekik hiányozni. Megköszöntem ezeket a gyönyörű szavakat és elmondtam, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen jó csapat részese lehetek majd Németországban, és hogy szavakkal nem is lehet kifejezni, hogy mennyit köszönhetek nekik. Majd előkerült három ajándék is, amit nekem adtak a kollégáim! Úgy örültem már a gesztusnak is, amikor még nem is láttam, hogy miket kaptam, nem is beszélve akkor, amikor kibontottam őket. Az első ugyanis egy naptár volt, ami 2015 áprilisától 2016 márciusáig tart, és az egyes hónapokon a kollégák személyreszabott képekkel és idézetekkel tekintenek vissza rám. Mindenkinek van egy saját hónapja, amire az üzenetét, jókívánságát írta, és nagyon megható volt számomra ezeket megnézni! A második egy interaktív történetekkel tarkított könyv, aminek természetesen a labdarúgás a témája és különböző vicces és/vagy érdekes történeteket tartalmaz, mellette pedig valamilyen feladat szórakoztatja az embert (multiple-choice questions, szókereső, valamint a különböző játékosok frizurájának változása a 20. században, illetve a különböző nemzetekben). A harmadik ajándék pedig – szintén nem véletlenül – egy német desszerteket tartalmazó receptkönyv volt. Rögtön meg is ígértem, hogy a könyvben található finomságokat így muszáj leszek végig kóstolni. Az ajándékok kibontása után nagyon megköszöntem mindegyiket, majd ők még mentek tovább dolgozni, én pedig befejeztem a pakolást. Utoljára pedig én mentem egyesével a kollégáim irodájába személyesen elbúcsúzni, és mindenkinek elmondtam, hogy nagyon remélem, hogy még fogunk találkozni vagy munka vagy pedig személyes keretek között. Elmondták, hogy bármikor Bonn környékén járok, én mindig szívesen látott vendég leszek ott náluk és persze én is mondtam nekik, hogy ha tehetik, jöjjenek el Magyarországra és a vendégeim lesznek. Így mindenkitől elbúcsúztam, a végén a két hölgyemény már a sírás határán búcsúzott tőlem, tényleg nagyon megható volt! Azonban a repülő nem várt meg, így a 15 órai berlini járattal már úton is voltam a jelenlegi főváros felé, ott pedig átszállással jöttem is Budapestre. Csodálatos élmény volt számomra az egész fél év, legjobban az jelzi, hogy tényleg egy pár pillanatnak tűnt, olyan gyorsan telt el.
Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem minden kedves olvasómnak az olvasást és nagyon bízom benne, hogy számotokra is épp oly örömteli volt olvasni a beszámolóimat, mint ahogy nekem írni azokat! Vigyázzatok magatokra és még egyszer köszönöm!
Üdv,
Bence
