29. napom volt a mai Bonnban.

Csütörtök reggel volt néhány elintéznivalóm többek között a munkahelyi programokhoz hozzáférést igényelni, a bérletemnek a címét megváltoztatni, illetve dolgoznom is kellett. :) úgyhogy nem unatkoztam a csütörtöki napon sem, ráadásul az ebédem is rendhagyóan sikerült. Az ügyintézések rendben lezajlottak, megint magyar kolléganővel beszéltem az elvileg német támogató osztályon, úgyhogy nagyon gördülékenyen ment minden. Az ebédet pedig a 10 perc sétányira lévő másik épületben az egyik magyar most már kint dolgozó kollégával fogyasztottam el, ami szintén nagyon kellemesre sikerült. Meséltem neki a kollégák kedvességéről, hogy mennyi mindent adnak nekem és arról, hogy ilyen kevés idő után máris befogadtak engem. Ha az én online tollamból túlzásnak tűnne a körülöttem lévő emberek rendkívüli kedvessége, nyitottsága és törődése, akkor látnotok kellett volna a Tamás szemöldökét, amit szerintem ilyen magasra még sosem emelt fel. :) Ugyanis ő sem akarta elhinni, hogy tényleg ilyen dolgok történtek, történnek velem folyamatosan. Alátámasztotta ő is, hogy óriási szerencsém van, hogy egy ilyen csapatba kerültem, ugyanis nagyon nem ilyen egy átlagos Deutsche Telekomos társaság, nem is beszélve arról, hogy az én csapatomban egytől egyig mindenki belead a közösbe, nem csak egy vagy esetleg kettő „húzóerő” dolgozik benne. A kb. 50 perces ebéd/beszélgetésünk során kiderült, hogy nagyon sok mindent hasonlóan látunk, legyen az munka vagy magánéleti kérdés, úgyhogy ilyen tekintetben is sikeresnek mondható a találkozónk. Meg is beszéltük, hogy sűríteni fogjuk a közös fogyasztásokat, méghozzá elképzelhető, hogy bővebb körben, ugyanis ahogy már korábban jeleztem két másik magyar kolléga is dolgozik 50 méteres közelségemben. Nem is beszélve arról, hogy nagyon várom már az első magyar ebédemet, ami ha jól tudom jövő csütörtökön lesz, és nagyon bízom benne, hogy én is részt fogok tudni rajta venni, ugyanis még nem kaptam rá meghívót, de lehet csak azért, mert még nem vett fel a listára a szervező. Majd délután végig Daniellel dolgoztunk közösen, sok mindent kell majd átvennünk januártól tőle, úgyhogy ezért is figyelem nagyban a munkáját, hogy még most tudjak tőle kérdezni, amíg itt van, ne pedig akkor kelljen, amikor már csak telefonon érem el. Azonban a csütörtöki napom bármennyire is jók voltak a reggeli, ebédi és délutáni teendők, nem ettől marad számomra emlékezetes. Hanem a családom érkezése végett!

Napközben megérdeklődtem, hogy mikor indultak (06:30) azért, hogy egy gyors maps.google.com segítséggel megnézzem, mennyi idő nekik kiérkezni (hozzáadva kb. 1 órát minden megállással együtt) hozzám. Ugyanis már régen elterveztem, hogy meleg étellel várom majd őket és ehhez mérten kicsit korábban is indultam el munkahelyemről. Gyorsan hazasiettem, hogy a már hétvégén bevásárolt hozzávalókból nekiálljak egy kicsit nagyobb mennyiségű palacsintatésztát kikeverni, illetve a baconbe göngyölt virslit sonkás-hagymás krumplival elkészíteni. Azon gondolkoztam, hogy a palit süssem-e ki nekik korábban, hogy azzal már ne menjen az idő, vagy azon melegébe csináljam, ahogy majd megeszik a főételt, de inkább előbbi mellett döntöttem, ugyanis nem akartam, hogy ezzel menjen el az idő. Úgyhogy előbb gyorsan kisütöttem a palacsintákat és csak utána a krumplit és a virslit. Ez így leírva teljesen egyszerűnek hangzik, de állíthatom: nem az. :) Ugyanis összehangolni azt, hogy nem tudom pontosan, mikor érkeznek meg, csak úgy kb. azzal, hogy a palacsinta se hűljön ki nagyon és a virsli pont megsüljön, mire megérkeznek, pláne a krumpli, ami borzalmas, amikor már kihűl, ez így mind együtt nem egy könnyű feladat. Azonban állíthatom, hogy minden úgy sikerült, ahogy korábban elterveztem, ahogy megérkeztek és megcsörgettek a telefonon, hogy menjek ki, abban a percben raktam be a virslit sülni, minden mással elkészültem addigra. Nagyon jólesett nekem, hogy rendkívül meghatotta a családomat az én kis vacsorám, tényleg nem számítottak rá, vagyis anyukám gondolt rá, hogy én majd valamit fogok csinálni, de a többieket – elmondásuk alapján – teljesen sikerült vele meglepnem. Pedig előző nap apukám utalt rá, hogy várjam őket majd palacsintával, amit én tényleg azt hittem, hogy komolyan gondol, de utólag mondta, hogy neki eszébe nem jutott, hogy ezt a valóságba átültetem és nagyon megleptem vele, mivel ő csak viccelt. :) Egytől egyig elfogyott minden, amit készítettem, ez jelentheti azt is, hogy nem csináltam sokat, de állítólag jóllakott a társaság, úgyhogy mondhatom úgy is, hogy pont elég volt a mennyiség. Még aznapra terveztem nekik, hogy megmutatom a közelben lévő Haribo boltot, de aztán már mire elfogyott minden beesteledett, úgyhogy inkább beszélgettünk és csak örültünk annak, hogy végre újra látjuk egymást. Este pedig még vezetni is volt lehetőségem, na nem áramot, hanem autót, ami szintén nagyon hiányzott nekem, persze közel nem annyira mint az, hogy a családomat láthattam és megölelhettem. Azért volt szükség sofőri szolgálataimra, mivel bár fizikailag valahogy elfértünk volna ebben a nagyszobában, eléggé kényelmetlen lett volna két embernek a padlón aludni, kétszemélyes felfújható matrac pedig nem volt kéznél, úgyhogy maradt a hotel, ami negyedórányi autókázásra volt az én szállásomtól.

Így két nap maradt városnézésre, a péntek és a szombat. Pénteken nagyon szép időnk volt, el is mentünk Köln városába, gyönyörködtünk a kölni Dómban, sétáltunk egy nagyot a helyi sétálóutcán és aztán visszafele a helyi Margitszigeten, ahova a legtöbb kölni lakos szeretné áttenni a székhelyét. Volt szerencsém nekem vezetni végig ez alatt a 3 együtt töltött nap során, úgyhogy most teljesen kiélhettem sofőri vágyaimat. Köln városa szintén szép, de a családomnak sem tetszett olyannyira, mint Bonn. Ugyanis Köln után visszajőve jelenlegi tartózkodási helyemre megebédeltünk a Curry Wurstos bódéban, amit a kollégák mutattak nekem, és ami nekem az egyik helyi kedvencemmé vált és úgy láttam, hogy a családomnak is ízlett ott az étel. Majd egy kis ebéd utáni szieszta után tettük egy jó nagy kört Bonn óvárosi, központi részében. Szüleimet is lenyűgözte az a nyugalom, ami egyenesen árad a helyi lakosokról, már csak az, ahogy a kutyáikat rendben tartják, ahogy kedvesen előre engedik az embert, és az a kulturális érettség, ami a bonniakra jellemző. Ugyanis fényévekre vagyunk mi magyarok (a nagyátlagot tekintve) attól a civilizáltságtól, kulturáltságtól és tanultságtól, ami itt nemcsak, hogy megtalálható, hanem követendő példa és jellemző is. Úgyhogy ezen szép emlékekkel tértünk vissza a szállásra, majd bátyámékkal kiegészülve Köln városa után Bonnban is meglátogattuk a helyi MediaMarkt üzletét és így legalább ők is sétáltak egy kicsit Bonn gyönyörű óvárosi részén.

Szombatra sajnos nagyon elromlott az idő és ez nem kicsit keresztülhúzta a számításaimat, ugyanis ekkor mentünk volna kicsit délebbre Lorelei szikláját megtekinteni Drachenfels várának megtekintése után, azonban erre úgy, hogy beborult az ég, nem lett volna értelme megtenni 100 km-t. Viszont legalább Drachenfels várát megnéztük, ami itt van közel a Rajna túloldalán, de csak az első várig jutottunk, a szikla tetejéig nem lett volna értelme felmenni, ugyanis az egész felhőben volt már, úgyhogy gyakorlatilag a romokat lett volna lehetőségünk megpillantani, ami valljuk be, nem érte volna meg a túrát. Viszont az első szintig felsétáltunk, ahol a még épségben megmaradt és meseszép kastély található, úgyhogy ha másért nem is, legalább a jó levegőért megérte odáig felmenni. Majd ebédre jó nehéz német ételt beszéltünk meg – pizzát :) – de a helyi olasz étteremben olyan borsos árak voltak, hogy erősen meginogott a bátorságunk, hogy bemenjünk. Ebben a témában nem tudtam idegenvezetőt játszani, ugyanis én eddig itt három helyen ettem: a munkahelyi menzán, a már korábban említett Curry Wurst bódéban és itthon. Egy helyet ismertem még, az itteni Va Piano éttermet, ahol mint kiderült olcsóbb is volt a pizza, úgyhogy végül ezt választottuk és szerintem egyáltalán nem jártunk vele rosszul, nagyon ízletes volt. Este még tettünk egy szuvenír túrát a városban, amit megint egy kis MediaMarkt látogatás követett. :) Majd korábban mentünk haza, mivel a családom másnap reggel korán indult haza, és a 11 órás út előtt érthetően ki kellett pihenniük magukat. Úgyhogy nagyon mozgalmasan és nagyon vidáman telt ez a 2,5 együtt töltött nap, de aztán persze ismét fájdalmas volt a búcsú. De tudtuk előre, hogy több nem is lesz ennél, úgyhogy végig arra koncentráltunk, hogy maximálisan kihasználjuk ezt az időt és élvezzük azt.

Itt szeretném kiemelni azt, hogy mennyi minden finomságot és életet hozott a családom a kis lakásomba. A finomságok alatt olyan többnyire nem romlandó ételt és hozzávalót értek, ami praktikus, itt nem, vagy csak nagyon ritkán található meg. Az élettel pedig arra célzok, hogy ebben a nem egész 3 napban az én kis lakásom tényleg egy pezsgő otthonná változott, amilyen talán nem is lesz az elkövetkezendő 5 hónapban. A mai napon pedig nagyon örültek a kollégák annak a kis apróságnak, hogy mindnyájuknak hoztak szüleim egy-egy Balaton szeletet, tényleg láttam rajtuk, hogy mennyire tetszett nekik, hogy valami újat kóstolhatnak meg, illetve az, hogy gondoltunk rájuk. Ennyit mára, köszönöm a látogatásodat és várlak vissza a következő írásom során is! :)